Mickey webnaplója

Ha jól értettem XVI. Benedek újévi üzenetének egyik mondatát, ilyesvalamit mondott a jó pápa: A béke biztosítéka (alapja?) a házaspárok szövetsége, a család. Ezeknek a működését semmi sem pótolhatja.
Elgondolkoztattak a pápa szavai. Ő a világ minden népére való tekintettel fogalmazza meg üzenetét. Talán másutt sértetlenek ezek a kapcsolatok. Talán másutt más kihívásokkal találkozik a kétnemű ember, a többgenerációs kétnemű ember. Magam elsősorban az itthoni helyzettel szembesülök. Mellé teszem a családreferens Bíró püspök havonta ismétlődő felhívását. Hívom a családokat, küldöm a családokat. És ezek mellé teszem a mai magyar valóságot, anélkül hogy ismerném a statisztikát részleteiben. De vajon készülhet-e statisztika a családok példamutató voltának gyakoriságáról, vajon számszerűsíthető-e, hány boldog pár él országunkban? Ha élne, az felérne a csodával.
A valóság ilyesféle. A médiából, a csapból, a rádióból és a lapok jó részéből, továbbá a reklámok majd mindegyikéből az sugárzik: Akinek esze van, az szingli, az fogyaszt, az megcsinálja magát, az kényezteti magát, mert megérdemli, az lecseréli, az a legjobbat választja, mert holnap már csak átlagos lesz az is, ami ma menő, holnapután pedig elavulttá válik. Semmit nem javítunk, mindent lecserélünk! Fogyasztunk. Frissebbre, jobbra, legújabbra, makulátlanra. Használjuk, s ha már nem telik benne kedvünk, eldobjuk. Ez a mentalitás olyannyira átjárja mindennapjainkat, hogy öntudatlanul is kiterjeszti a fogyasztó a többi fogyasztóra. Fogyasztjuk egy darabig egymást, s ugyanazzal a rutinnal válunk meg egymástól, mint egyéb használt s nem kívánt kacatjainktól.
Amiért elakadt hát bennem a pápai üzenet, és a püspöki felhívás, annak egyazon gyökere van. Ma Magyarországon ahhoz, hogy hívni lehessen a családokat, sok minden előfeltételnek kell teljesülnie. Ahhoz, hogy a házaspárok hitelesítsék a pápa szavait a szövetségről, ahhoz a sok sebből vérző intézményt hatásosan támogatni szükséges. Elsősorban pozitív propagandával, de tettekkel, áldozatokkal, közösségek akolmelegével, vonzó példájával.
– Mert Magyarországon a parlament megszavazta az abortusztörvényt, a társadalom egy részének a támogatásával. Szegény társadalom. Nem ismer ellenpéldákat, nem ismer más kitörési lehetőséget a leglehetetlenebb szituációkban keletkező életkék megmaradására. A nők (és a férfiak) nem ismernek semmilyen társadalmilag is elfogadott lehetőséget arra, hogy megtartsák magzatukat. Minden és mindenki azt sugallja: (ez él a köztudatban) csak az abortusz a megoldás. A szívem szakad meg, amikor a magzatelhajtókon elverik a port. Miközben nem tudok erkölcsileg azonosulni szegényekkel, empátiám mégis az övék, mert úgy vélem, a kritikusok sokszor azok, akik beleterelik őket ebbe a csatornába, ahonnan csaknem lehetetlen visszajönni sértetlenül. Úgy érzem, hogy milliószor ismétlődik az evangéliumi jelenet: A farizeusok ott állnak a vétkes nő körül hajításra emelt kövekkel. És nincs Jézus, hogy megvédje őket. Nincs Jézus, hogy szeretetébe ölelve kijelentse, menj, és többé ne vétkezzél. Hogy kijelentse, mint Teréz anya: Szüld meg a magzatodat, én szeretni fogom, fel fogom nevelni. A nagyobb rossz kivédésére sok befogadó emberre volna szükség, sok párra, akik szívesen vállalkoznának ismeretlen kisgyerekek felnevelésére is. (Minden újszülött ismeretlen.) Hol vannak? Vajon elég-e „lelkileg” befogadni egy emberkét? Vajon elég-e a csobánkai és a Lea Leányotthon, s a még működő egy néhány? Miért vagyunk nyugodtak? Hol az erőteljes, életigenlő propaganda? Hol vannak az ezt erősítő tettek? Honnan vesszük a bátorságot az egyoldalú ítélkezéshez?
– Más. Ma Magyarországon a melegeknek azonos jogokat kér a parlament egy része, ma Magyarországon az együtt élők csaknem azonos jogokat élveznek a törvény által, mint a házasok. Ha jól emlékszem, csak az öröklés körül van még némi macera.
Persze némi joggal azt mondhatjuk: A törvénykezés a valóságból indul ki, és mert kevesen vállalkoznak a házasságra, törvényt alkotott, hogy a lazább kötelékben élők is emelt fejjel járhassanak. Az ő elismerésüket szolgálja az új szabályozó. A kérdés csupán az, hogy a törvényhozó kiindulhat-e a gyakorlatból, avagy éppen az a célja, hogy értékek mentén szabályokba foglalja a követendő gyakorlatot?
Vajon a törvényhozók kiindulhatnak-e abból, hogy mert oly sok lopás történik, ezért szabályozzuk: naponta hányszor és mennyit lophat egy személy.
Mert olyan sok hamis tanú van, ezért szabályozzuk: Ki és hány fokkal térhet el az igazságtól büntetlenül?
Mert oly sokan vétenek a helyesírási szabályok ellen, ezentúl mindenki írjon úgy, ahogy akar? Sorolhatnám a példákat.
A gyakorlat szerint sok az agresszív vezető az utakon. Ezután foglaljuk a KRESZ-be: Mindenki abban a sávban közlekedjen, amelyik éppen szabad, s érvényesítse szabadon saját érdekét!
Hát nem.
Az örök emberi értékek mellőzése meghasonlást okoz a törvénykezésben és a mindennapi életben is.
– Miért nem házasodnak a fiatalok?
Mert nincs kedvük hozzá.
Mert használhatatlan modellekkel (példákkal) találkoznak.
Mert önmegvalósításuknak látszólag útját állja.
Mert isteni törvény hiányában nincs garancia a kapcsolat tartósságára.
Mert a reklám a szinglit mutatja be követendő példának.
Mert tele van válással a fiatalok környezete.
Mert nem fogadjuk el Jézus tanítását (A többnejűséget Mózes csak a nép keményszívűsége miatt tűrte el, de – mint mondta –  kezdetben ez nem így volt).
A törvények nem preferálják a családalapítást, a gyermeknevelést, vagy igen erőtlenül és hektikusan változó módon.
A szabályozók csaknem őrült ide-oda rángatásával sikerül is elérni azt, hogy a fiatalok jövőképe igen pesszimista, homályos, és tűnőben van.
Kinek van kedve egy hazárdjáték kimenetelének a bizonytalanságát hordozó jövőt lelkesen megtervezni, egy kiszámíthatatlan eredményű útnak, kalandnak nekimenni?
A politikusok felelőssége sokkal nagyobb, mint ahogy gondolják. (Az írástudóké is persze.)
A már-már társadalmi méreteket öltő meghasonlás részbeni okozói ők – még ha tán akaratlanul is.
Tartozom még a kapcsolatokat veszélyeztető technikai eszközökről szólni.
A társadalmilag preferált kép kb. a következő.  
A felnőttel a kommunikáció nehezebb. Ül a tévé előtt, meccset néz. Ül a fotelban, újságot olvas. (Ha kommunikálni akarsz vele, hirdesd a tévében, hogy ne vegye komolyan a mérkőzést, mert megütheti a guta, inkább nyúljon a széke mellé a söréért. Vagy hirdess az újságban, hogy hagyja ott a lapot, mert elkészült a kávé, mert előállt a kocsi, vagy tudom is én.)
A felnőtt kezében találod a mobilt, mert kommunikálni akar, és teszi is. (Ha tehát szeretnék valamit megbeszélni vele, a leghatékonyabb módszer, ha felhívom mobilon. Garantáltan nála van, és azonnal fel is veszi.)
A gyerek a számítógép előtt ül, játszik: négy élete van. (Ha vele akarsz szót érteni, chat-elj neki, talán ennyi időre hajlandó megszakítani játékát, és egy tőmondatban elmondani, mit szeretne vacsorára.)
Ez a háromféle karikatúra azt akarja kifejteni, hogy mekkora időrabló mindegyik felsorolt technikai eszköz, miközben minden további nélkül elismerem, nemcsak a felnőttek telefonálnak, és nemcsak a gyerekek játszanak, nemcsak a felnőtt olvas újságot stb.
A lényegre figyelj: a szórakoztató ipar belelép az emberek életébe, valamit ad nekik, de a közösségeket – még ha akaratlanul is – megbontja. Nemigen lett könnyebb az életünk, még ha tényleg gyorsabban tudunk is feltölteni és letölteni.  
Nem hiszem, hogy egyedül volnék olyasfajta élményekkel, hogy találkozik egy társaság, hol az egyik tűnik el mobiljával, hol a másik. Melyik közösség él, a bio vagy a virtuális? Melyik a domináns? Ha valaki bekapcsolja a tévét, vajon beszélgethet-e bárki abban a szobában?
Vajon megközelíthető-e a számítógépébe temetkező ember?
Azt hiszem, jogosak ezek a kérdések.
Megállítani nem tudom a folyamatot, de sajnálkozni saját helyzetünk miatt  igen.
Ha hihetünk Mesterünk szavának, nem azért élünk az általa teremtett szép világban, hogy magunkat szórakoztassuk, hanem hogy Őt és egymást szeressük. Az pedig valóban csak egymásra figyelő, egymásból, egymásért élő közösségben megy. Mintegy leképezi az Isten belső életét. Nekem sincs más tanácsom, mint saját magunk felülmúlásának ajánlása, vagy ahogy Jézus mondja: Szeressétek egymást! Mégpedig abban az előfordulási formában, ahogyan ki-ki leledzik. Nemigen kerülhető meg ez, még akkor sem, ha olykor nagyon nehéz.
Most eddig jutottam, ha bármilyen használható ötletem támad, megosztom veletek.