Írni könnyű, és írni nehéz. Ez paradoxonnak tűnik (az is). Ha a billentyűzet mögé vetődöm, mert egy gondolatcsíra ki kíván bontakozni, sokszor a meggondolások elején még nem tudom, mivé fejlik. Nem látom, mi lesz belőle, ha csak nem él bennem az utolsó kijelentés, amire ki akarok lyukadni végül. Vagy ahogyan Rostand mondatja Cyranóval: „Megszúrlak a versem végén.”
Ám ha megrendelésre készül egy írás, azonnal kiütéseim támadnak. Azt még csak tudom, hogy én mit szeretnék leírni, vagy éppen mire vagyok képes, de hogy a szerkesztő fejében mi van, nem tudom. Amikor pedig tudomásomra adja, hogy neki mi tetszett volna, akkor már kicsit késő. Igazán azt szeretem, ha elfogadja a megrendelő az írásomat, és azt csinál vele, amit akar. Nekem megvan az eredeti, ha netán kérdőre kívánnak vonni tartalmi idétlenségekért. Persze ez is kétféle kimenetellel végződhet. Igazolhatom, hogy igazam volt. Vagy hogy nem volt igazam. És hogy ő átfaragja-e vagy nem, az ő dolga. Nem szoktam utólag elolvasni, amit egyszer kiírtam magamból.
Egyik legelső cikkemmel jártam így. Írnom kellett egy szentről, akiről korábban azt se tudtam, hogy létezett. Ez persze az én hiányosságom (Miért, ki tud mindenről és mindenkiről. Legfeljebb az abszolút menedzser. Az mindenről tud – semmit.). Nos, miután kész lettem a mindenféle élményt nélkülöző írással, jött a főszerk.: Eddig jó, de hát a műve folytatódott, ma is vannak követői. Írj az ő munkásságukról is. Hát hogyne írtam volna. Nem csinálok e cikkemnek reklámot, mert az élmény nélküli, utólag kiegészített cikk olyan lett, mint a két totálkáros kocsiból összehegesztett „új”. Papírszagú, amelyet egykori tanárom is csak így kommentált volna ajaklebiggyesztve: „Hm. Ez olyan meglehetős” (Amire anyám ezt válaszolta, amikor rákérdeztem: mit jelent ez a magyar szó: meglehetős? Ő azt válaszolta: az olyan ízetlen, sótlan, átlagos és unalmas valami.)
Mióta írok, azóta úgy vagyok elkészült szövegeimmel, mint anya újszülöttjével. Nem kell, hogy dicsérd, de ne is szidd, mert nincs szívem átszabni a fejét, kezét, lábát, bármijét. Lehet, hogy nem világszám, de egyszervolt, megismételhetetlenül az. Ha akarod, legközelebb megint szülök valamilyet, de ez most ilyen lett, és kész.
Ha pedig később sem felel meg ízlésednek, nem kell házastársadul választanod, válasszál mást.
Még egy megjegyzés. Kaptam már olyan véleményt is: Pont erre gondoltam. Nocsak. Ha erre gondoltál, miért nem vetetted papírra? A szomszéd szerkesztőségben egy mörfizmust ragasztottak a falra, mely így szól: „Ha te ugyanazt gondolod, mint én, egyikünk felesleges.” Ez igaz, és mégse igaz. Csak látszólag felesleges egyikünk. Hiszen az olvasó éppen annak örül, hogy valaki eltalálta a gondolatait, valaki leírta azt, amit ő is gondolt, valakitől így megerősítést nyert, anélkül hogy fel kellett volna állnia a székéből. (Lehet, hogy a szerkesztő is így van ezzel. Akkor viszont az jár velem jól, aki ismer. Aki elképzeli, hogy mi lesz abból, amit kotyvasztok. Az ilyet már nem éri csalódás. Se jobbat, se rosszabbat nem kap a szokottnál, amíg identitásom nem torzul.)
Most pedig hadd kívánjak mindenkinek szép ünnepnapot, élményekben gazdag március 15-ét: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” A trikolórt már kitűztem a házunk falára.
Utolsó kommentek