Először a piaristáknál mosta meg a lábamat tini koromban az akkori tartományfőnök, Albert István. Nem keltett bennem olyan érzést, mint egykor a tanítványokban a Mester gesztusa. A fene evett, szégyelltem az egészet. Igaz, Péter se akarta a dolgot. Lehet, hogy hasonlítunk egymásra? Az egész annak apropóján tolakodik elő belőlem, hogy Mosonban megkapó bánásmódban részesültem. A történetet napok óta hordozom, s most megosztom veletek is. Vendégségben Zsunál, Tamásnál levettük cipőnket, s zokniban üldögéltünk a kanapén. Egyszer csak odalép elém Ágostonka – kezében egy pár papuccsal – s kezdi felhuzigálni őket a lábfejemre. Nem mondta neki senki, hogy tegyen így. Nem is szoktam papucsba bújni otthon se. Magától találta ki. Nem zavarta, hogy öregapja piskótái nem olyan áramvonalasak, nem olyan formásak mint a sajátja. Semmi sem zavarta.
Arra gondoltam, miközben alaposan meghatódtam, hogy a nemrégiben elhunyt másik nagyapjának adogathatta fel a papucsát rendszeresen, aki hozzájuk lényegesen közelebb lakott, aki rendszeresen elvitte magához Gostit, akit Ágoston nagyon szeretett, mert sokat mesélt neki maga elé ültetve az asztalra kedvenc – és sokáig egyetlen – unokáját. Lehet, hogy Ágoston ösztönösen bennem kereste azt, akit elveszített.
Mondják, hogy olykor Lébénybe látogatva kimegy az udvarra, s közli nagyanyjával, hogy megkeresi Babúmot (így hívta nászuramat) a mennyei országban, s megkéri, hogy jöjjön vissza, és meséljen neki, vagy csak jöjjön ebédelni. Csakugyan nagy űrt támasztott Ágostonban.
Utolsó kommentek