Kellett egy rövidebb anyag: valamelyik lapunknak jól jöhet Haydn halálának bicentenáriumán. Még annyi fért bele a délelőttbe, hogy formát adtam ennek a cikkfélének. Igazán elég jól sikerült, bár meg kellene jegyezni, hogy Haydnt könnyű felismerni zenei kóborgásairól: Nagyon kedveli a modulációkat, elcsavarog egyik hangnemből egy másikba, onnan egy harmadikba, s előfordul, hogy egy motetta keretein belül végigjárja a skálát és lefelé haladó átharmonizálásba kezd. Egy oktávnyit csűr lefelé, hogy megérkezzen az alaphangnembe. Azt hiszem, Tenebrae factae sunt a címe ennek a kórusműnek, vagy valami efféle. Haydn papát bírom még legalább két okból: Az egyik, hogy Oberfrank Géza kölyök-zenekarában hegedültem magam is, (Istenem, éppen ötven éve volt) és ott a legelső próbánkon egy igen kedves – D-dúrban megkomponált – Haydn-darabot gyakoroltunk. Később pedig a gyermekszimfóniát adtuk elő, melynek a szerzőségét máig vitatják. Mi Haydn-műként vezettük elő, de később megvettem lemezen: Leopold Mozart (Wolfgang Amadeus apja) műveként. A másik ok, amiért kifejezetten kedvelem: mert volt humora, mely senkit nem bántott: szolíd és kedves csipkelődés volt ez. Az üstdob-verés szimfóniában halk részeket követően a pajkos kedvű komponista hatalmasakat üttet az üstdobra, hogy szunyókáló és/vagy nagyothalló hallgatóságát fel-felébressze. Búcsúszimfóniájának közismert szerkesztési elve, hogy az utolsó tétel végén az általa meghatározott sorrendben elszállingóznak a zenészek. A végén egyedül marad a karmester. Ez finom célzás akart lenni a herceg számára, hogy engedje végre szabadságra a kompániát, mely kb. 30 zenészt számolt fénykorában.
A zenéről szóló anyagokat postjaimba fogom beleszőni, mert vannak közérdeklődésre számot tartó észrevételek közöttük.
Utolsó kommentek