Mickey webnaplója

Lehet, hogy ma volt az utolsó munkanapom?  Egy újabb tucatnyi A/4-est dolgoztam fel szkennelés után. Fél kettőre lettem kész. A hozott anyag az oka.
Ami látszik munkailag. Egy búcsú munkavacsora, egy másnapi konzultáció a karácsony jegyében. Ezt követően csak egy jövő évi kapcsolatfelvételről tudok. Valamikor februárban a Liteában kívánja Szabó Feri bemutatni a Bangha-kötetet és az Új Távlatok c. tanulmánykötetét. S mostantól fogva „lógathatom a lábamat” bőrfotelomban otthon a számítógép előtt üldögélve.
Vagy ha meguntam, dalra fakadok, mint egy obsitos katona, s fújom az általam imént barkácsolt nyuggernótát:  
A szép öreg nyugdíjasnak de jól megyen dooolga:
eszik, iszik a szooobában, semmire sincs gooondja.
Hej, élet, be gyöngy élet, ennél szebb se leeehet,
csak az jöjjön nyugdíjasnak, aki ilyen szeeeret.
Ha muszáj, akkor szívesen… mondta Maklári Lajos a piaroknál. Persze ő az énekkarra értette. Apropó énekkar.  Ki tudja a diákkórus intézményének helyes szóalakját: Karének? Énekkar?
Végül is mindegy. Az a sakál vokál, melyre én is jártam, igen ingatag teljesítményt nyújtott. Hol sikerünk volt, hol kevéssé.
Egyetlen nagyhatású fellépésünkre emlékszem: valamikor a hatvanas évek első felében történt. Egy kötelezően megtartott április 4.-i „ünnep”-hez fűződik ez a szereplésünk.
Nos felsorakozott a legnagyobb folyosóra az egész iskola, (merthogy az egyházi gimnáziumokat is kötelezték az ünneplésre), tehát nyolc osztálynyi diák, és a tanári karból is mindazok, akiknek ott kellett lenniük. Ez hozzávetőleg jó kétszázötven ember. Ott szorongott a sokaság a folyosón állva, s várta, hogy mikor kezdődik, és még inkább, hogy mikor lesz vége a megemlékezésnek. Elég hamar vége lett.
Bejelentéssel kezdődött az ünnepség: Először diákkórusunk népdalegyveleget fog előadni.
Első számunk egy kisalföldi népdal.
S mi elkezdtük teli torokból:
Szélről legeljetek,
fának ne menjetek
mert ha fának nekimentek
fejeteket beveritek
szili kút, szali kút,
szentandrási, sobri kút.        
A levert 56-os forradalom utáni években mindenki értette a figyelmeztetést: Fának ne menjetek, mert ... a fejeteket beveritek. Hogyne értette volna… Ez a népdal kb. azt mondja el, mint a másik évszázados bölcsesség: „Széllel szemben pedig ne pessents!”
No, az első népdal egyben az utolsó is volt, mert kitört a röhögés. Hangos röhögés, mely nem akart abbamaradni.
Az ünnepséget természetesen nem lehetett folytatni, nem is erőltette senki.