Ha a vár sziluettjére nézek, tudom, hol vagyok.
Ha az Iparművészeti Múzeum magyaros stílusára nézek (Lechner Ödön), tudom, hogy hol vagyok.
Ha a Balaton-parton sorakozó sárga homlokzatú zöldre festett ajtókkal, ablakokkal készült nyaralókra nézek, tudom, hol vagyok.
Ha kezembe kerül egy fotó a Wekerle-telepről (Kós Károly), tudom, hogy hol vagyok.
Ha a paksi új templomot látom (Makovecz Imre), szintén tudom, hogy hol vagyok.   
De ha a Pomáz határában készült kápolnácskát látom, szintúgy tudom, merre járok.
Ha a Vajdahunyad-vár másolatával szembesülök, akkor is tudom,  melyik városban járok.
Még akkor is képben vagyok, ha a Magyar Szentek templomára tekintek, vagy éppen az új, kevert stílusú Nemzeti Színház képe vetül szemem elé.
De ha a ma épült ház- és irodatömbök zömére tekintek, joggal elbizonytalanodhatok, vajon melyik ország melyik városában is járok?
Mert ezek a számítógépen készült tervek a megrendelők szűkmarkúságából következően nélkülöznek minden stílusjegyet, egyéniséget, eleganciát. Egyetlen petákot sem kapnak arra, hogy valamiféle stiláris többletet álmodhasson beléjük az alkotó. Csupasz kockák, az utca fölé hajló rézsútos, kidőlni készülő homlokzatok, puritán és jellegtelen külsők. Ez a legtöbb, amit általában mondhatok. Lehet, hogy praktikusak, lehet, hogy gazdaságosak, de ízetlenek, sótlanok, uniformizáltak.
Sajnálom a tervezőket.
Persze a készülő CET sem az én gusztusom, noha egyedülálló a maga nemében. Az meg azért nem tetszik, mert két szép stílusú közraktár közé-fölé emelték, és a cet úgy tehénkedik rájuk, mint egy meztelen csiga, hogy képzavarral éljek.
Ha kevés a pénzünk, építsünk kevesebbet, de ahhoz a kevéshez lehessen közünk.