Megérem lassacskán életem alkonyát,
s nem láttam soha még Tiszapalkonyát –
merengtem el ma is az életem múlásán.
Ez talán attól van, hogy tegnap elvitettem magamat vonattal az Óbuda mh.-re, s onnan begyalogoltam a helyi temetőbe. Itt sok más mellett Zsivóczky Gyula és Hidegkuti Nándor sírhelyére bukkantam.
Ahogyan elnézegettem a feliratokat, egy telefonkönyvre való családnévvel találkoztam. Persze akik itt nyugszanak, azoknak nincs szükségük se vonalas, se maroktelefonra.
Vajon hogyan állnak a bebocsáttatással?
Nem tudom.
Pedig ha tudnám, segítene nekik segíteni, és átértékelném saját létezésmódomat is („vidd a mennybe különösen azokat, akik legjobban rászorulnak az irgalmadra!”).    
Ma két helyen forgolódtam.
Budakeszire vittem T.-t a Rehab. Intézetbe, ahol korábban kétszer műtötték, s ahol már máskor is készítettem fotókat.
Második utam a Dunához vezetett (téli napnak alkonyúlatánál, megállék a kanyargó Dunánál), ahol az emberek új geotermikus épületet húznak a régi fadíszítéses földszintes helyén, s ahol a madarak egykedvűen nézik mindezt, mert ők soha nem tervezték át azt, amire ösztönüktől késztetve vannak.
A patak torkolatánál lévő kis pagonyban állt egy hajléktalan sátra, „ahol immár nem áll semmi”.
A sátor helyét jól mutatja az elszáradt aljnövényzet és egy tábla, melyen a fedél nélküli segítséget kér, és köszöni.
Vajon hová lett, mi lett a sorsa?
Miért csak szöveg valamennyiünk emberi méltóságának azonossága?
Mi lesz a gyakorlattal?
Mostanság négy alkalommal gyűjtenek évente az egyházban meghatározott célokra. Nemsokára pl. az egyházi iskolák javára.
Rendben van.
De kellene legalább egy ötödik is: a hajléktalanság kérdésének a megoldását elősegítendő.
Én benne volnék.

Szolgálati közlemény: Bátyót ma epével műtötték. Szorítok (szorítunk, szorítsunk) neki.