Mickey webnaplója

Reggel a szokásos. Kocsi előáll, sofőr Tücsit megállóba, majd némi vásárlás.
Az üzletközpont szélfogója igazából egy öblös üvegfalú terem. Zsilip is a kinti és benti hőmérséklet elválasztására.
Nos, ma reggel a fal és a padlózat találkozásánál egy hatalmas szitakötőt találtam: egy „lófej széles ibolyá”-hoz (Weöres) illő méretűt. Persze nem volt nálam a fényképezőgép. Be kell érnetek azzal, hogy elfogadjátok tőlem: a maga nemében nagy szárnyas volt.
Méltán.
Itthon beazonosítottam: Óriás-szitakötő a becsületes neve, szárnyainak a fesztávja 72 mm. Júniustól augusztusig repül.
No, ennek a példánynak az lett a veszte, hogy még csak május vége van. Korán lett meleg, korán kezdett repülni, ráadásul rossz helyen. Nem igazán tudom, mi érte. Csak gyanítom: Ösztöneinek engedve százszor nekirepült az üvegablaknak, mígnem megadta magát sorsának. Alig mozgott már, amiben persze a reggeli hűvösségnek is szerepe lehetett. De az is lehet, hogy pókhálóval találkozott szegény, mert a mindenféle portól nem igazán maradt fotogén ábrázata. Szárnyai is igen elpiszkolódtak. Sorsa feltehetőleg megpecsételődött, mert láttam közeledni a reggeli takarítót. Nagy valószínűséggel lapátra került.     
Így múlik el a szitakötő dicsősége.
A réten bekanyarodva viszont a sárga bakszakáll mellett még néhány másik virág is felnövekedett. Szép kompozíciót mutattak a kinyílt és még összecsukott kelyhű virágok.
Ha elég érzékletes leírásukat adtam, akkor igazán nincs is szükség lefotózásukra.
Bennünk kezdenek el élni.