Mickey webnaplója

-darat lehet velem fogatni.
Pedig nem jól indult a reggel.
Szokás szerint hajnalban ébredtem, kb. 5 óra lehetett, s csodálkoztam rajta, hogy Tücsi még alszik. Megsimiztem a haját, mire felébredt a meglepetéstől.
Én meg – sajnos – visszaaludtam, és azt álmodtam, hogy katona vagyok. Szervezem hazajövetelemet, ráadásul mostani autómmal. De mivel egyik bajtársam is éppen haza készülődik, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem. Ám az történt, hogy semmiféle cuccomat nem találtam. Se a körletben, se a folyosón, se valamelyik szekrényben. Ráadásul egyre inkább elbizonytalanodtam. Azon tépelődtem, hogy hol is keressem, mert mint egy Alzheimeres, elfelejtettem azt is, hogy mi hol van. Elkeserítő módon támpont nélkül maradtam. Kerestem a jogsit, a slusszkulcsot, és egyáltalán a cuccomat céltalanul bolyongva. Közben egy másik baka is rám tapadt: Vinném-e őt is haza? Vinném, vinném, persze, ha volna mivel. Egyszer csak egy park lejtős részéhez értem. Gondoltam, a rézsűn levágok az útra. Ám láttam, hogy a lejtő szakadékfélében folytatódik. Mégis kínálkozott átmenetileg menekülés. Egy vízszintes fatörzs nyúlt a meredély szélére. Ráültem lovagló ülésben. Ekkor vettem észre, hogy letelepedésem közben a törzsön keresztben fekvő nehéz lámpavas megbillent és lezuhant az alattunk húzódó flaszteres útra, amelyen számos ember közlekedett. Nagy szerencsémre senkit sem talált el. Azért mégis megsokalltam én ezeket a tipródásokat, és kinyitottam a szememet. És semmi… csak a csend és béke, béke, béke.
Az óra reggel hatot világított, merthogy digitális. Kipattantam az ágyból. 12 perc múlva már T.vel robogtunk a megállóba. Visszafelé friss kifliket vettem a fiataloknak (meg az öregnek) a reggelihez, és irány a mise.
Onnan egyenest a háziorvoshoz.
Szerencsémre csak egy lány ült előttem.
Még nagyobb szerencsémre „jól imádkoztam”: 140-es vérnyomást mért a doktornő.
Ezzel mindketten meg voltunk elégedve.
Neki azért fontos, mert nincs velem komplikáció,
nekem meg azért fontos, mert a jó eredmény lefelé viszi a tenziómat.
Ha magasat mér, az idegesít, és betegnek érzem magamat tőle (Hospitalizál.), így hát tovább emeli.
Megkaptam hát egy negyedévre a recepteket.
Kérdeztem tőle: Mitől vizesedik a lábfejem?
Válasza : A normodipine-től. (Ez vérnyomáscsökkentő. Este-reggel beveszem.) Azt javasolta, hogy ezután csak este szedjem.
Utóbb magamnak feltett kérdés : Ha reggel nem szedem, nem fog emelkedni a vérnyomásom nappal?
Válasz …?
Hazaérve itt találtam még a fiatalokat. Kocsival együtt el az okmányirodába. Elvi vitte a befogadó nyilatkozatot. Mától a lakcímkártyája mutatja: óbudai lett.
Utána kivittem őket a HÉV-hez, hogy kikapcsolódásukhoz hozzátegyem a magamét. Hét végén jönnek haza több napra tervezett kirándulásukról. Rájuk fér a kikapcsolódás. Örülök, hogy elmentek erre a közös  túrára.
Hazafelé vettem utamat. Még csak délelőtt tíz van.   
***
Tegnap jött egy új felkérés a korábban általam megkeresett kiadótól. Szerepeltetnek egy antológiában, ha oldalanként fizetek 14 000 ft-ot, és világnyelvekre fordításonként 29 000 forint/oldal díjat.
Válaszom hasonló volt a múltkorihoz: „T. Kiadó! Ismételt megkeresésükre, megtisztelő ajánlatukra ezúttal is csak azt válaszolhatom: „Ha egy írás nem tartja el magát, akkor ne jelenjen meg.”
Maradok hívük: Gyorgyovich Miklós, ny. szerkesztő
Indoklást nem írtam, de itt elárulom: azért ne jelenjen meg rossz könyv, mert sok fát kell kivágni és feldolgozni azért, hogy végső soron ott porosodjanak a fércművek a boltokban, a kiadók raktáraiban. Értelmetlen pazarlás, miközben a kiadónak tán jó üzlet, hiszen mások előre megfizették a ráfordításait.