Egy gyermek úgy szívja magába az információkat, mint a számítógép a programokat, a fájlokat. Minél kisebb a gyermek, annál mélyebben ivódnak lelkébe mindazok az élmények, amelyeknek a tanúja. Beégeti őket a „gyökérkönyvtárá”-ba. Csaknem kitörülhetetlenül.
Nem mindegy tehát, hogy mikkel traktáljuk azokat, akik tőlünk értesülnek először valamikről, akiket először juttatunk valamilyen élményhez.
Tapasztalom ezt saját unokáimmal kapcsolatban, de adódtak ilyen élmények saját életemben is. Most két negatív élményről számolok be.
– Már leírtam valamikor, hogy egy szűk évig gyötört a „hátba oltás” réme. Az iskolában kellett megkapnunk kollektíve ezt a „gyönyörűséget”. Telt-múlt az idő, lassan befejeződött a tanév, és mintha megfeledkeztek volna rólunk. Valamikor májusban jöttem rá, hogy túlvagyunk a tuberkulin-próbán, egy tapaszon, melyet csakugyan a hátunkra ragasztottak. Ó, hát ez lett volna a hátba oltás! Én meg szűk esztendőn át rettegtem, amikor csak eszembe jutott, hogy még előtte állunk egy szörnyűségnek.
Csak nevén kellett volna nevezni, hogy ne gyötrődjek a hátba oltás gondolatától is.
– Tizenhárom éves koromban náthám folyományaként egy ideig ütre-főre eleredt az orrom vére. Elég volt felnevetnem vagy egyet köhögnöm ahhoz, hogy rendesen elkezdjen vérezni az orrom. Jártunk miatta orvosnál, aki adott egy bőrpuhító kenőcsöt azzal, hogy ha határidőre nem marad el a jelenség, kiégeti a hajszáleret. Na, más se kellett nekem, mint a kiégetés kilátásba helyezése. Ám rendületlenül csurgott piros vérem – napokig. A kiégetés dátumáig alig maradt egy-két nap, amikor – hála Istennek – abbamaradt a folyamat. Nagyon fellélegeztem. Később valahogyan rájöttem, hogy nem forrasztópákát dugtak volna az orromba, hanem ezüstnitrátoldattal ecsetelték volna orrom sérült részét. Ez mindenféle kellemetlen mellékhatás nélkül beszárította volna lassan a száraznáthától el-elpattanó hajszáleremet. De nem így fogalmaztak az alig serülő gyerek előtt.
Ha azt mondják, hogy egy vegyülettel ecsetelik, ami megszünteti a vérzést, nem tartottam volna a várható kegyetlen eljárástól napokig.
Azóta eltelt 52 év.
Minap újra dőlni kezdett az orromból a vér minden orrfújáskor. (Elég ijesztő a látvány, mely miatt nagyon el kell vonulni mindenféle társaságtól, hogy diszkréten tegyük, amit kell, és tüntessük el használt papír zsebkendőnket.) Mivel itthon nem tartunk ezüstnitrátot, de visszaemlékeztem rá, hogy a hajszálér falának a rugalmasságát kell visszaadni valamiféle puhító krém által, ezzel kísérleteztem, és eredménnyel.
Egy éjszaka elteltével helyreállt a szokott állapot. A náthám nem múlt el, de kellemetlen melléktünete igen.
Figyelnünk kell, tehát, mit mondunk a gyereknek, ha már nyelvünk ilyen horrorisztikus, hogy hátba oltással és orrkiégetéssel fenyeget, sőt azzal, hogy valami akár szöget üthet a fejembe.
Utolsó kommentek