Mickey webnaplója

Ma adorálásból hazajőve megragadott a készülődés képe. Elvi és Levi [két jó barát:)] igyekeztek a játszótérre.
Először megragadtam a babakocsi egyik végét. Kitoltam a folyosóra. Éppen akkor, amikor felfelé jött a fogorvosnő. Mondom neki: Íme, egy jövőbeli páciens, akinek egyelőre semmi baja sincs a fogaival. Egymásra mosolyogtak.
Másodszor is megragadtuk – immár ketten – a kocsit, és Levit mindvégig vízszintesben tartva leügyeskedtük a földszintre. Elvi már megtanult féloldalasan hátrafelé közlekedni a lépcsőkön.
Majd ezek után megragadtam az alkalmat, hogy kitakarítsak.
Ezért megragadtam a porszívót, és végigvakartam vele a lakást és az erkélyt. Majd mielőbb hozzávetőlegesen is a helyükre taszigáltam volna a szétkotort kisbútorokat, megragadtam a nyeles felmosót, és a kövön megragadt szutykokat megsemmisítettem (na jó, láthatatlanná tettem.) Csak ezt követően ragadtam meg a székeket, kisasztalt, elkotort cipőket, hogy valamelyest korábbi helyükre kerüljenek.
Most pedig megragadom az alkalmat és a klaviatúrát, és kinyilatkoztatom, hogy Gábornak van igaza, aki évtizedekkel ezelőtt kijelentette: Ha azt akarom, hogy ne teljen meg a lakás, akkor ugyanannyi holmit kell hajszálra kidobnom, mint amennyit behozok.
Amikor az ember porszívózik, akkor döbben rá, mennyi mindent kell kerülgetnie. És minden alkalommal! Tényleg mind kell az a sokféle izé?
„Dayka. Tűzbe felét! Himfy. Vetem. D. Újra felét! H. Im. D. Harmadikát még! H. Lángol az is. D. Jer most; vár az Olympuszi kar.” – idézem Kazinczyt egyszer Tücsinek. Érti ő, hogy sok a cucc, de sem ő, sem én nem tudjuk eldönteni, melyik felét, s annak is felét-harmadikát még vessük ki.
S mivel nem tudjuk eldönteni, nem vár bennünket az Olympuszi kar, hanem „marad, mi volt, a puszta lég”, azaz marad minden a régiben.
Azért gond nincs, sok jó holmi sok helyen elfér.
Mindenesetre úgyszólván naponta haladunk el a lépcsőházban kitett reklámbrosúrák mellett. Ő rutinból megragad egy marékkal, én meg rutinból mondom jó hangosan: Nem veszünk seeeeemmiiiit! Aztán ebben maradunk.
Ha pedig így van, minek írtam ennyit erről az apró-cseprő témáról?
Azért, mert megragadt bennem egy nagyon furcsa gondolat. Valaha azért internáltak embereket, hogy őket lakásukból, házukból kitúrva, otthonukat pártkatonák foglalják el egyszer s mindenkorra.
Na de, hogy ma már a tárgyak is ezt teszik velünk…
Ne hagyjuk, emberek!