Mickey webnaplója

„A blog az internet graffitije” – idézem magamtól egy kommentemből.  Ez igaz.  Azért igaz, mert a házfalak tele vannak művészi és zömmel kókler festményekkel. Szerintem 5-10%-nál nem több az elfogadható minőségű graffitik aránya legalábbis az általam ismerteket tekintve.
Mivel a net annyira tele van blogokkal, képtelenség bemérni a színvonalukat. Arról nem is beszélek, hogy ízlések és pofonok…, ami még tovább nehezíti az értékelést. Szinte csak egyetlen kapaszkodó marad, hogy az írások maguk hitelesek-e, azaz következetes értékrendet tükröznek-e (ettől kezdve kerülöm vagy éppen keresem őket), vagy kaotikusak, és akkor – mondom – nagy ívben mellőzöm olvasásukat.
Jó volna tudni, hogy a blog-írók maguk hitelesek-e, de ennek megismerésére még kevesebb az esély. Ilyen esély lehet a személyes ismeretség, személyes ajánlás, esetleg az ismételt olvasás, mely meggyőzhet arról, hogy alkotója miféle értékeket képvisel, hordoz magában, és old ki magából.
Először Tardy L.-tól hallottam a problémafelvetésről a kortárszene kapcsán. A komolyzenét mívelők és a befogadó közönség közötti értésbeli olló egyre nyitottabb.
Picasso beismerte, hogy nem ritkán blöffölt.
Sz. S. zeneszerző pedig elismerte, hogy modernkedett első operáiban. Hosszas érlelődés után jutott oda, hogy nem hazudik a zenében. Csak tiszta ihletésű műveket komponál.
Nehéz kérdés ez, és erős a csábítás a hiúság oldaláról.
Az alkotó bizonyítani akar.
A kérdés, csak az, hogy képes-e magát adni, méghozzá diplomatikus formában, mások által emészthető formában.
Azt hiszem, a téma örökzöld.