Volt egy irányzat, melyet magyarul hitvédelemnek, szaknyelven apologetikának neveztek. Mindig furcsának tartottam, hogy a hitet miért kell védeni? Legfeljebb ápolhatja, akinek van, akinek nincs, megszerezheti, ha akarja. Ez szabadságában áll, de ellen is állhat a krisztusi tanításnak.
A katolikus (= egyetemes, általános) hit minden embernek szól, és a világnak is olyannyira megfelel, hogy az értékeivel való tartós szembenállás esetén a föld erői megrendülnek, mely komoly következményekkel járhat. Pl. bibliai kitétel: „hajtsátok uralmatok alá a földet”. Nem azt üzeni, hogy szemeteljük tele, tegyük tönkre a teremtést, hanem, hogy éljünk vele, benne. Ismerjük meg értékeit és a szerint bánjunk vele.
Azért fogtam bele ebbe a posztba, mert jönnek a hírek a keresztény jelképek visszaszorításáról (keresztek eltávolíttatása az iskolafalakról, betlehemállítás megtiltása, a keresztény hit terjesztésének egyértelmű elutasítása stb.). Folyamatosan találkozom a kibertérben is a vallás egészét vagy egyes részeit elhárító megjegyzésekkel. Az EU ideges lesz, ha az alapító atyák által megálmodott keresztény gyökereket említi valaki. Brüsszel karácsonyfa helyett egy világító zöld dobozmonstrumot hozott össze, hogy erősítse a hagyománytól való távolodást. Nem sorolom tovább. sokan úgy nyilatkoznak, hogy „nyomul az egyház”, és ez sérti szuverenitásukat.
Az alábbiakban a nem hívők figyelmébe ajánlom az Újszövetség néhány kitételét, mely talán megérteti velük, hogy a hit hirdetése senki ellen nem szól, csupán egy isteni parancs megvalósítása. Jöjjenek hát akkor az idézetek:
Az istenember Jézus parancsa hívei számára ez: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Tehát nem hallgathatunk.
Péter apostol a főtanács előtt: „A főpap a szemükre vetette: »Parancsban hagytuk meg nektek, hogy ne tanítsatok az ő [Kr.] nevében…«, mire Péter és az apostolok azt felelték: »Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek. … Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk mi és a Szentlélek, akit Isten megadott mindazoknak, akik engedelmeskednek neki«. Mikor ezt meghallották, feldühödtek, és arra gondoltak, hogy megölik őket.” (ApCsel 5,29skk.) Kérdem ma élő kortársaimtól: Lelkiismeretesen döntöttek-e az apostolok, mikor hangsúlyozták, hogy inkább Istennek kell szolgálni, mint az embereknek. Második kérdésem: Nem mintha ma is ez volna a helyzet? Azon gondolkoznak sokan, hogy megöljék a hitet, s képviselőiket is ellehetetlenítsék (Stetisztikai adat: keresztény hite miatt 2012-ben 105 000 főt öltek meg).
Volt a főpapok között egy Gamáliel nevű bölcs ember. Ő azt mondta: „hagyjátok magukra ezeket az embereket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik, ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le.” (Uo. 38.39. vers) Kortársaim: 2000 év telt el azóta. Nem enyészett el: Hatalmas mértékben megszaporodott a hívek száma.
A „pálforduláson” átesett Saul így ír a korinthusiaknak: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Értsétek meg kortársaim, ez nem kívánsághangverseny volt, és ma sem az, hanem az egyházi közösség kötelessége. Mindezt nem azért írom le, hogy mától térjetek a katolikus hitre, (persze örömmel venném), hanem azért, hogy megértsétek, amíg világ a világ, nem tehetnek másként a hívek, mint hogy előállnak vele, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (Pál intése), s „amit a fületekbe súgnak, azt hirdessétek a háztetőkről” (Krisztus szavai: Mt 10,27). Az egyház tehát nem hallgathat.
A folyamatos üldözés ellenére sem hallgathat.
Már az őskeresztények előtt sem volt titok: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20) nyilatkoztatja ki Krisztus követőinek, hogy tudatosodjon bennük, mire számíthatnak (Még egyszer ide írom: tavaly 105 000 áldozat).
Ezek után mit mondjak? Talán sikerült megértetni a vallás ellen ágálókkal, hogy nem tehetnek mást a Krisztus-követők (keresztények), mint hogy követik Mesterüket. Nem az üldöztetésre vágynak, csak elviselik – ha nincs más lehetőségük – tanúságtételük velejárójaként.
Senkit nem szeretnék befolyásolni szabad akaratában, de muszáj megosztanom minden kortársammal azt a krisztusi kijelentést is, hogy „Ő velünk marad a világ végéig”, továbbá, hogy „az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta (ti. az egyházon)”. (Mt 16,18)
Krisztus kijelenti még magáról: „A kő, melyet az építők elvetettek szegletkővé lett. Aki e kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ráesik, azt agyonzúzza.” (Lk 20,18) Ez azt jelenti, hogy lehet (csak nem érdemes) ágálni ellene, mert „minden általa, érte és benne áll fenn a világon” (Páltól veszem a gondolatot).
Akik elolvasták ezt az eszmefuttatást, azoktól azt kérem, hogy ne reflektáljanak rá. Azért ne, mert nem kívánok senkit gondolkodásmódjától eltéríteni, csupán azt szerettem volna kortársaim értésére adni, hogy tudunk róla, hogy Krisztus követőit valamiképpen üldözik, de akik mégsem tehetik meg, hogy abbahagyják az istenember minden teremtménynek szánt jó hírének a hirdetését.
Próbálják megérteni az egyház viselkedését.
Előre jelzem, hogy – a fentiekre tekintettel – senkivel sem kívánok vitába bocsátkozni.
Megígérem továbbá, hogy a témáról ebben a formában nem veszem igénybe idejüket, türelmüket.
Vigasztalásul és ajándékképpen pedig ide írom, mert csakugyan mindenkinek szól: Krisztus a végső elszámoláskor nem vallási hovatartozásunk, hanem tetteink alapján fog dönteni sorsunkról. Mi csak hirdetői vagyunk az ő szavainak:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám… Bizony mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,35 skk.) Ha van általános, minden embert egyaránt megszólító norma, akkor az előző felsorolásban lévők biztosan azok. Jó vagy rossz sorsunk azon áll, vagy bukik, hogy az előző kihívásokkal mit kezdünk. Ámen.
Utolsó kommentek