Egy kortárs-vers kapcsán néhányan kifejtettük a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mi számít annak, és mi nem. Kinek szigorúbb, kinek engedékenyebb az ebbeli felfogása.
A verselés sokban függ a nyelvtől, s a nyelv használóitól. Nem azért, de úgy vélem, a világon az ezer főre eső költők száma tekintetében jó helyezést érnénk el a nemzetközi porondon. Mint mondani szoktam, nyelvünk guminyelv, amely sokfélét elvisel, roppant hajlékony, kifejező és gazdag a szókincse is. Gazdag a hangzók számát tekintve, de arányos a magán- és mássalhangzók elhelyezkedését tekintve is. Joggal mondhatni, hogy közülünk igen sokan verselnek. Persze nem mindenki, és aki hozzáfog alkotni, korántsem biztos, hogy szüleménye költői mű lesz-e. Maradjunk azért abban, hogy reklám és némi magamutogatás, egy kis exhibicionizmus nélkül nem megy a dolog. A jó bornak is kell cégér.
Akit mások hitelesnek minősítenek, vagy akik egymást hitelesnek minősítik, azok közelebb állnak ahhoz, hogy műveiket valódinak láttassák. Sok itt a határeset. Picasso egy alkalommal azt tréfálta, hogy olykor szokott Picassót hamisítani. Könnyű kezének kétségtelen jeleit mutatja néhány grafikája. De ki vonná kétségbe, hogy néhány műve kifejezetten polgárpukkasztás céljából készült. (Vagy ki vonná kétségbe, hogy nyelvöltögetős képe Einsteinnek nem polgárpukkasztós fotója.)
Weöres megengedi magának, hogy leírjon olyan rövid egysorosakat, amelyekre az ember első reakciója, hogy hát-hát, bizonyára. Pl. Hóló. Pl. Szőnyegevő sötétség. Pl. Tojáséj. Ha ezt versnek tekintem, akkor igencsak határeset.
Ha azt írom életem mottójaként:
Elszívtam sok csikket,
megírtam sok cikket.
Ez nem vers, mert nincs mögötte egy olyan versdömping, olyan költői munkásság, amely mellé elfér ez a szösszenet. De ha Weöres leírja: / Aj, e nő-kebelű Lidi óta / A Jenőke belül idióta. / Az vers. Meglehet. (Nekem inkább nyelvi bravúr. Ezzel a nyelvvel meglehet tenni.)
Ha egy átlagos tehetségű verselő írja meg azt, amit Petőfi, utóbbival szemben neki nem bocsátják meg: „Mely nyelv merne versenyezni véled.” Petőfi megteheti, mert számos kiváló sor között elmegy ez az ügyetlen mekegés.
Bachról említette, tán L. Bernstein, hogy megengedhette magának olykor az unalmasságot is. Kétségtelenül egyes műveiben fellelhetők a nyugalmasság már-már túlságos jelei. Netán meg-megpihent a virtuóz? Netán úgy vélte, hogy most ennyi is elég, majd máskor kárpótolja a nagyérdeműt fülcsiklandozóbb motívumokkal. Ki tudja? Végül is a zöld szín, ha úgy tetszik, unalmas a piroshoz képest, mégis kedvünket leljük benne. Sőt!  
Alighanem marad a rómaiak által alkalmazott szentencia: De gustibus non est disputandum.