Mickey webnaplója

Tegnap megírtam egy közös szerkesztésű blogba, az öntudatosodásom csírái című és témájú posztot, mely messze tűnő gyermekkorom elejére kalauzol. Talán nem tévedek, ha 1948-49-re teszem azt az időszakot, amelytől kezdve némi önreflexiónak nevezhető éntudatom jelentkezett. Ennek többféle megnyilvánulását néven nevezhetem, merthogy érzékszerveink többfélék, és mindhez tapadnak emlékeim. Itt van pl. egy kb. 1949-ben készült fotó (mutatom mai fb-anyagom egyikeként), melyen bátyám és én sorban ülünk. Akkor egy sorozat készült. Egy másik képre jobban emlékszem. A sorrend ugyanez, hátul bátyám, elöl én, csak éppen a kezembe adtak egy labdát, amelyet én kormánykeréknek használtam kerekded formáját felismerve, és a képen jól látszott, hogy berregek. Tehát autónkat én vezetem, tesóm az utas, és éppen haladunk.
Sokszerű módon alakult magamra való reflektálásom:
Említhetem az ízeket: csalódásomat a céklában, mert sokkal szebb színe van, mint amilyen az íze. Említhetem a hintőpor simogatását, de a vitustáncot is, amit akkor jártunk, amikor fürdés után széltől kicsípett lábszárunkat anyánk glicerinnel kezelte.
Már nem csak néztünk, de láttunk is. A tűzijáték színes pukkancsaira jól emlékszem, s a katonai reflektorok éget pásztázó muris egyeneseire.
Emlékszem első meghatározó zenei élményemre: Yehudi Menuhin játssza Mozart A-dúr hegedűversenyét. Együtt hallgatta a család a rádiót.
Említhetem az általunk megevett papsajtot, a kánikula könnyű elviselését, langyos pocsolyákban való tapicskolást mezítláb, egy fogócska során térdem megsérülését (élesre faragott karóra estem rá).
Felidézhetem szoros szimbiózisomat anyánkkal, aki beszél hozzám, mosolyog rám, s én nagyon szépnek látom. Az asztal tetején ülök, ő meg támasztja a hátamat, és teljes figyelemmel hallgat, majd mondja a magáét.
Első szavaimat mások idézik, de mondataim játékos voltára emlékszem. Jól elvoltunk alakuló megnyilatkozásaimmal. Láttam, hogy mondatkísérleteimmel milyen örömöt szerzek szüleimnek. Hát beszéltem. Olyan fontos témákról, mint pl. ki eszi meg a lehámozott alma héját. „Nem a huhhuhu [kutya] eszi meg alma híját, hanem az anuna [anyuka] eszi meg alma híját. Nem az anuna eszi meg alma híját, hanem a Mikike eszi meg az alma híját... A másik posztban emlegettem még két általam kreált mondatot, ezeket még ideírom, aztán slussz. Az egyik: Ret[e]khéj ment a kávémba. A másik az általam felismert papagájtulajdonságra, annak utánzóképességére való reflektálásra példa. Értettem a humorát, amit így meséltem el: „Astomta pakadáj: mit mámúsz hulye.”
Figyeld meg, beszélni még alig tudok, de a helyesírás már megy: ly-nal mondtam, hogy hulye.  Lábjegyzet a Lev 1-hez. A korabeli liturgiát részletezi. Itt az égőáldozat bemutatását olvassuk. Kell hozzá egy hibátlan hím szarvasmarha, kecske vagy juh, gerle vagy galamb, hogy az a szabályoknak megfelelően levágva „a megbékélés illatában elköltött étel legyen az Úr számára”. Közöm. A templom ugye áldozatbemutató-hely. Az oltár az az asztal formájú műtárgy, amelyen az áldozatot bemutatják. Annak a méltósága, hogy az miként történjen, fontos, hiszen e helyen Isten és ember találkozik, áll szóba egymással párbeszédben, imában, papi szolgálatban. Mózesnak egyszerű a dolga annyiban, hogy sugalmazza neki az Úr, mit hogyan tegyenek. Neki csak végre kell hajtania. Ez itt következő fejezetekben a know-how módszereket rögzíti a szent író. Még megjegyzem, hogy a papok mellett nem papok is szolgálhattak, akikre a szöveg írója csak mint „emberek”-ről emlékezik meg.