Reggel ketten indultunk hármunk receptjéért, majd megvigyáztuk Leventét. Onnan újabb recepteket magunkhoz véve el a patikába, ahol immár négyünk receptsalátáit váltottuk életjavító vegyszerekre. A szükségeseket leadtuk a fiataloknak, innen haza. S mivel délelőtt a váróteremben előttünk nyolcan sokadoztak, dél lett, mire hazakeveredtünk. Csináltunk hát valamit ezen a délelőttön? Hááááááát. Is. Ahogy vesszük. Mondom a feleségnek: háziorvosunk immár 25 éve optimista. Mindig javít valamit rajtunk, s ha ez így menne, örökké élnénk. Most is megjegyezte, hogy mióta nyugdíjas vagyok 130-as a tenzióm. Mindenesetre sokkal vidámabb volt ez az ébrenlét, mint az éjszakai álmom. Mint rendesen, most is többször nekiláttam álmodni éjjel. Egyre emlékszem vissza.
Elég nyomasztó álom volt.
Az irodaházban csaknem mindenkit falállítottak az íróasztal mellől azzal, hogy átszervezés van, s különben is: Le a bürokráciával! Engem valamiféle szerelvénybolt irányításával bíztak meg, s esti sötétség fogadott, amikor a bolt elé érkeztem. Leengedett rácsai előtt álltam. Ekkor jött egy „szállító”, kútalkatrészt vagy szivattyút hozott. Nem tudom, mi volt a nehéz csomagban. Mindenesetre a kölcsönös bemutatkozás után abban maradtunk, hogy a szomszédos, még nyitva tartó kerékpárboltban helyezzük el az árut másnapig, hogy mégse legyen az utcán. A bolt készletéből felkapott két biciklinyerget és egy marék fékgumit (de még abból a régi fajtából, amelyik felülről fékezte a kerékgumiját). Ezekkel odajött hozzám, s a tenyerembe rakta, mondván: A megismerkedésünk emlékére. Azzal ő el, én pedig, amíg vártam a ritkán közlekedő villamosra, azon gondolkoztam, hogy egy magamfajta 68 éves embernek minek még főállásban munkát vállalni, ráadásul olyat, ahol sokat kell számolni, s írni a blokkokat az én rettenetes ronda írásommal, s miért kell leltári felelősséget vállalnom olyan munkakörben, amit korábban sose csináltam, s nincs is kedvemre. Ez a gondolat annyira meglepett, hogy felébredtem rá.
Mikor ebéd közben elmeséltem a feleségnek álmomat, elmondta, hogy álmomból egy szót lehetett csak érteni, ám annak semmi köze nem lehetett az általam elmesélthez. (Mondom, hogy több félét álmodtam.) No, most hogy délután piszkálom a billentyűzetet, felálltam, hogy megkérdezzem tőle, melyik szó is volt az álombeli. Ám most felségemet nyomta el a buzgóság, s mégiscsak őrültség volna felébreszteni őt azért, hogy ne álmodjon, meséljen az én álmomról. Inkább azt hazudom, hogy a másik álombeli szó a settenkedés volt.
PS. Felébredve a feleség elolvasta posztomat, és tagadja a settenkedést. Mint mondja az inkriminált álombeli szó: a levesgolyó volt.
Összefoglaló az 1Sám 20-hoz. Hosszasan mondja el nagyjából azt, hogy Jonatán és Dávid jó barátként viseltetnek egymás iránt. Dávid érzi, hogy Saul az életére tör. Próbára teszi tehát, s távol tartja magát az újhold ünnepén a királyi lakomáról. Sejtése szerint ezen Saul úgy feldühödik, hogy majdnem fiába, Jonatánba vágja lándzsáját. Jonatán ezért szomorú szívvel tudatja Dáviddal, hogy élete veszélyben forog. Dávid így elbujdosik. Közöm. Bárhogy van is, elő-előfordul emberek között, hogy egy jó barát ragaszkodóbb némelyik rokonnál. Mondják, hogy a barátait az ember maga választja ki, a testvéreit pedig nem. Ez elég idegen a fülemnek, mert távol áll valahogyan tőlem. A vérségi kötelék nagyon erős tud lenni, mi más is lenne, hisz annyi közös élmény erősíti ezeket a szálakat. Az csakugyan előfordul, hogy egy fiatalabb generációhoz tartozó olyan negatív modellt lát felmenőiben, hogy megesküszik mindenre, hogy ezeket a magatartásmintákat elkerüli saját életében. Általában jól is teszi.