Érdekes, és engem meggyőző mondatot idéz VD Móricz Zsigmondtól, aki így ír: „Az író természeti alkatánál fogva aktív és élőszóval folytatott agitációra nem alkalmas. Az író elvégezte feladatát, ha gondolatot termelt, és azokat magával sodró módon írásban közli.” (in: Tanulmányok III.)
Miközben Zsiga bácsi az írót felmenti az élőszóval folytatott agitáció alól, kötelességévé teszi a sodró módon való írást. Ez utóbbinak nem tudom, hogy mennyire feleltem meg, de az előző lényem része. Próbált már neves műsorvezető rábeszélni, hogy beszélgessünk a zenéről a Bartók Rádióban, próbált már rábeszélni BTH, hogy adjak interjút a Mária-Rádiónak. Azt feleltem nekik, hogy kérjenek tőlem bármilyen témában cikket, élménybeszámolót, esetleg még verset is, de mentsenek fel az alól, hogy a rádióban (le)szerepeljek. Az egy másik műfaj, meg lehet szokni, de nem hetvenévesen.
Április 11. a költészet napja. Ebben a tízmilliós országban, amelyben 40 hangzóból áll az ábécé, ahol minden szóból lehet igét képezi, ahol a szótőhöz, gyökhöz jeleket, képzőket, ragokat lehet ragasztani, mindenki költő. Tízmillió költő országa vagyunk.
Bár a költészet egyfajta pozitív (?Hm. Nem mindig) szómágia, melynek során a költők a szavakat ritmikus rendbe rakják, már akikben belül lüktet a szókincs sokszínűsége, s amelyben a sorvégi összecsengések hivatottak hitelesíteni a mondandót - tele van csapdával.
Azt szoktam mondani, hogy attól még nem igaz egy csasztuska, hogy rímelnek a sorok.
Azt is szoktam hangoztatni, hogy attól se vers a leírt mondat, hogy egymás alá írjuk a szavakat nagyjából azonos sorhosszúságot tartva. Még attól sem vers az írás, hogy időmértékes a mondat. A Wartburg szerelőkönyvében állt:
A fékvezetékeket
légteleníteni
kell.
Pattog ez rendesen, mégsem vers.
Weöresnél pedig az, aki ezt írja:
Tóth Gyula bádogos és
vízvezetékszerelő.
Szabó Magda Zeusz küszöbén c. munkáját olvasva azon kaptam magamat, hogy a szokásosnál sűrűbben találok benne időmértékes félmondatokat, mondatokat. Ja, kérem, egy költőnő írta le prózában útiélményeit, és akaratlanul is bizonyos rendben tolultak elő belőle a szavak írás közben.
Az ötvenes években ilyen szörnyűségek születtek a sertésbőr-beadás idején:
Ki szereti hazáját
megnyúzza a disznaját.
A Szentkirályi és Bródy S. utca sarkán működő maszek zöldséges is rímfaragással kísérletezett.
Ha jó forintját megbecsüli,
úgy árainkat megfigyeli. Továbbá:
Maszek szódavizet igyon,
nem rúg be és nagyon finom.
Nem ragozom tovább.
Ma sokan osztották meg posztjaikban saját verseiket. Bevallom, nekem is voltak, ritkán vannak is csábulásaim ez irányban, mégis sikerült megfékeznem közlési indulatomat.
Inkább egy régi kuplé szövegrészletét másolom le. Azt, amelyet apánk oly sokszor idézett-énekelt egy gyermek keménykalap iránti kielégítetlen vágyáról.
Nézd, kicsikém, nem neked való,
Hadd legyenek mások csillogók.
Majd megtudod, ha megkapod,
Hogy a vágyad becsapott.
Utolsó kommentek