Egyszer már írtam a hitről, amely felfogásunk szerint übereli a tudást, mert olyan dimenziókban pásztáz, ahová a természettudományi eszközök szükségképpen nem érnek el. A természetfeletti tanulmányozhatatlan a tudományos eszközökkel. Ezért aztán kibékíthetetlennek látszik az az ellentét, amely a pusztán tudományos emberek és a bibliás emberek között fennáll. Nem kellene okvetlenül így lennie, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mégis így van.
Aki csak azt hiszi, amit lát, amit kikísérletezett, s ami következtetéseket levont a tapasztalatokból, az nem tesz mást, mint a teremtésbe helyezett törvényszerűségek egy-egy szeletét megismeri, magáévá teszi.
Ám maguk a törvényszerűségek a tudósoktól függetlenül léteznek, mintegy a természetbe oltva. A hívő ember tudomásul veszi a kinyilatkoztatás alapján, hogy van gazdája az univerzumba oltott törvényeknek, az, aki megálmodta a világmindenséget és létbe hívta.
A hívő sajnálja azt, aki csak a tudomány alapján gondolkozik, az ateista sajnálja a hívőt, mert hívő olyasmit gondol, amit a józanész nem ismer el igazságnak. Ez az ellentmondás nehezen áttörhető. A hit magunk felől nézve ugyanis kegyelem kérdése.
Mindez napi sétálásom során ötlött eszembe, amikor is azon gondolkoztam, hogy reggelente a kezemben tartom az Isten Fiát, igen azt, mert hitünk szerint Jézus testének megjelenítése történik minden misén. Ő hagyta ránk végrendeletében. Tehát a kezemben tartom Jézus testét. Ez teljesen felfoghatatlan ép ésszel. Ide csak a hit világíthat be. De hogy mekkora a hitünk, az abból látszik, hogy mennyire rendít meg bennünket ez a csaknem képtelen és hatalmas méltóságot hordozó valóság. Séta közben azon gondolkoztam továbbá, hogy létezik-e valami több vagy legalább hasonló csoda az életemben, ehhez fogható, mint az Eucharisztia érintése, vele való töltekezés. Akármennyit törtem a fejemet, arra a következtetésre kellett rájönnöm, hogy nincs hozzáfogható jó sem a lakásunkban, sem az országunkban, sem a világban, de még a világegyetemben sem. És ez a csoda nap mint nap megesik velünk. A legnagyobb sajnálatomra kénytelen voltam azt is megállapítani, hogy ha ezt egy nem hívő embernek elmondom, az szükségképpen naivnak, hiszékenynek, bolondnak tarthat, mert hit nélkül lehetetlen az ész számára felfoghatatlan valóságot befogadni.
Ugyanez a feszültség jellemezi korunk tudományosnak kikiáltott hamisságai, csúsztatásai, és a bibliás emberek felfogása közötti hézagot. Mi Isten megmásíthatatlan törvényeire tesszük életünket, szemben azokkal., akik az isteni törvények határait folyamatosan feszegetik.
Az összes ellenségeskedés visszavezethető az istentagadók és istenhívők közötti feszültségre, a köztük tátongó áthidalhatatlan felfogásbeli különbségre.
Az előzőek hangja nagyon felerősödött a „felvilágosodás” óta, az utóbbi századokban. Azt kívánnák, hogy mi, hívők fogjuk be a szánkat.
Jut eszembe a virológus dr. Koch Sándor visszaemlékezése saját életére. Ő feljesztette ki és gyártotta le azt a vakcinát, amellyel végigoltották a gyerektársadalmat, s megszüntették a gyermekparalízist az országan. Nos, hívő ember volt, s ismételten szembesülnie kellett ateista kollégái kioktatásával. Őt idézem: „Nem jól gondolja, Kokk elvtárs” – mondták a párt emberei. Pedig jól gondolkozott. 
Nem tehetünk mást mi se, mint megismételjük és alkalmazzuk a 2000 éve elhangzott szöveget: „Fontoljátok meg: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.”