Felebarátom az a szamaritánus, aki a félholtra vert izraelin segített. Az ide vonatkozó parancs: Szeresed felebarátodat, mint önmagadat.
Nekem hajnalban ilyen gondolatom támadt a politikusok közötti haragos pengeváltások kereszttüzét csaknem naponta tapasztalva: Ha valakit folyamatosan kritizálnak, rossznak ítélik valamennyi megnyilvánulását, azt mintegy belekergetjük a kötelező elkomiszodás utcájába. Szavaink mérgétől megrontva esélye sem marad a megváltozásra. Nagyon nem mindegy, hogy miket fogalmazunk meg. Csakugyan predesztinálja a rosszindulatú embereket az állandósuló fejmosás, hibáik szakadatlan ismételgetése.
Böjte Csaba szerint senkit sem lehet jóvá szidni.
Ellenségeden köteles vagy felismerni a Krisztus arcát, mosolyát – írja VD. Nem teszi hozzá, ezért én most megteszem: Az istenarcúság felismerése néha igen nehéz, csaknem lehetetlen. Ezért legalább Pécsi Rita megfogalmazása szerint érdemes eljárni: Az ellenségszeretet minimuma, hogy engedd el a torkát.
A világtörténelem másként alakult volna, ha az emberiség általánosságban befogta volna pörös száját. 
József Attila is felvet hasonló gondolatot, amikor így ír:
                       „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
                         Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
                                                                         (Két hexameter)
Kérdése a levegőben lóg, de egyértelműsíthető. Ha mindenképpen kiterítenek, akkor is a jobbik részt választom, ha tisztességes maradok. Magam miatt, a példaadás miatt, a megélt emberi méltóságom miatt, azért, hogy a „kiterítő” elgondolkodjék saját mihasznaságán, és ösztönzést kapjon a változásra, a nyomorból való tápászkodásra.
Lassan-lassan eljutunk a Mester szavaihoz: „Tartsd oda másik arcodat is”.
Megjegyzem, hogy P. Godó Mihály jezsuita, aki a román börtönökben lehúzott 16 évet, a felét magánzárkában, így ír szabadulása kapcsán. „Három nap megismerkedtem a bukaresti éjjeli élet hőseivel. Érdekes élmény volt számomra, többet tanultam ott, mint az erkölcsteológiából. Ott is láttam, hogy az ember azért csak ember, van benne jó. Mindenkinek a lelkében pislákol a jóságnak egy kis lángocskája.”
De ha már így belefeledkeztem azt általa írt kötetben (Testamentum), muszáj ide idéznem egy román fogoly véleményét, mert nagyon szépen gondolkozik a magyarokról (akkor is, ha túlzás, amit üzen). Ezt kopogta a szomszéd cellából. „Parinte, én nagyon súlyos beteg vagyok. Búcsúzóul ezt üzenem: Egyetlen nemes népe van a világnak, és ez a magyar nép. És egyetlen vallás hordozza a halántékán az isteni pecsétet, a katolikus szentegyház.”
Még aznap este meghalt.