Mickey webnaplója

Nem túl szerencsés e név, legtöbben kirakó játék néven ismerik. Adva egy kép, és adva gyárilag szétdarabolva ugyanez a kép. A részekből, mozaikkockánként egymáshoz illesztve kell összeállítani az eredeti képet.
A puzzle nagyon hasonlít az élethez. Mintegy annak a leképezése.
Miként az élet is kaotikusnak látszik a születést követően, a puzzle is olyasvalami. Van a nagy összevisszaság, és mellette a megvalósítandó valami (a kész kép) mintául. Ilyen lehet a gyerek életében a szülő, a szülői élet: a minta.
A gyerek gyorsan tanul. Megpróbál kapaszkodókat találni ahhoz, hogy fejlődjön.
Ilyen a kirakó játékban annak a megfigyelése és gyakorlása, hogy először ki kell válogatni a széleket alkotó elemeket.
Párhuzamosan megfigyelni a kép jellegzetességeit.
Ez lehet egy-egy uralkodó szín, a horizont vonala, a tér széttartó és összetartó vonalainak a rajza, ilyen lehet egy-egy már korábbról ismert figura. De segíthet a kék ég darabkáinak a kiválasztása. Sőt a gyakorlott szeműeknek a színtónusok halványuló-erősödő rendje is.
Ahá, a káosz kezd tisztulni, mert hiszen van benne rendszer. A darabkák elhatároló vonalai folyamatosan gondoskodnak róla, hogy a kialakuló képet csak „mintegy tükör által homályosan” érzékeljük.
Egyes kirakóképek embereket is megjelenítenek.
Nem tehetek róla, engem máig zavar, hogy féllábakkal, karokkal, fél arcokkal kell operálnom. Kifejezetten visszatetsző a csonka testek látványa. Próbálom is gyorsan megtalálni a hiányzó tagokat, hogy megszüntessem az ebből fakadó átmeneti rendetlenséget.
Még megjegyzem, hogy annyiban is hasonlít a puzzle az élethez, hogy a néhány darabból álló kirakó hamar elkészül, az egy-két száz darabból már lényegesen hosszabb idő alatt, s a 10 000 darabból álló nagyon sok idő alatt. Hát nem ilyen az élet is? Van, akinek igen rövid ideig tart, van, aki matuzsálemi kort ér meg, és van, aki váratlanul (pl. baleset miatt) fejezi be földi pályafutását. Utóbbi ahhoz hasonlít, mint amikor a kirakás ellehetetlenül. Lesodorja az asztalról valaki a játékelemeket, elfújja egy gonosz léghuzat...           
Kance kancov (mondja az orosz), végül is (mondom én) összeáll a kép. Amikor az utolsó darabka is a helyére kerül, olyan az, mint az utolsó szívdobbanás, az utolsó lélegzetvétel, mert ezzel párhuzamosan eltűnnek a képernyőről a darabkák határvonalai, és immár nem úgy látszik a kép, mintha antik bronztükörben nézegetnénk, hanem teljes szépségében, teljes épségében, a maga esztétikumának egészében.
Na, ez felel meg annak a pillanatnak, amikor a halálban átevickélünk az öröklétbe, és színről színre megmutatja magát Az, akit eddig csak homályosan, tapogatódzva érzékeltünk.