Mickey webnaplója

Még a Baross utcában laktunk, amikor kaptunk egy kedvező ajánlatot. Zugló, Álmos vezér park, száz m2, két szint, előkertecske, hátsó kertecske, új sorházban, némi bérért. Belelovaltam magamat. Hiszen szépen elférünk benne, fogadhatunk nagyobb létszámú vendégsereget akár, autómmal beállhatok a garázsba, az előkertbe, vagy kint is hagyhatom a kocsit az utcán. Az utcának az a szakasza zsákutca lévén a gyerekeké volt, labdázhattak, görkorcsolyázhattak, kerékpározhattak, bandázhattak, nem igazán járt arra jármű.  
Értelmiségiek lakták a szomszédságot annak minden előnyével és hátrányával. Előnyével, mert értelmesen el lehetett velük beszélgetni, hátrányával, mert egyszerű életvitelünkkel bizonyos fokig kilógtunk a mezőnyből. A legtöbb tulajdonos lényegesen tehetősebb volt nálunk.
Egy alkalommal egy zsák krumplit kaptunk a NOE jóvoltából. Gyorsan fel kellett használni, mert kezdett romlani. Tücsi nekiált szalmaburgonyát sütni. Nagy sikere volt. Elég gyorsan felszámoltuk a zsák tartalmát.
Abban az időben már önkiszolgálók működtek, de bevásárló kosárért gyakran sorba kellett állni. Igaz, hogy álldogálás közben hallgathattuk a kávédaráló zümmögését, érezhettük a pörkölt kávé illatát.
Itt növögettek a gyerekek,
itt szaladgáltam egyik-másik után, amikor biciklizni tanultak.
Innen indultam paksi kerékpártúrára a rokonokkal.
Itt született az a versike, amelyet Miki fiamnak igazítottam át egy népdal nótájára.
Miklós fiam az út mellett,
mind meglocsolja a füvet,
ne félj Miklós nem vagy árva,
együtt megyünk a SUGÁRBA.  
A Sugár pedig üzletközpont neve.
Itt próbáltam kiirtani a kert gyepéből a pitypangot, s az északi oldalon a mohát. Nem sok sikerrel. Tavasztól késő őszig locsoltuk a füvet, és sűrűn nyírtuk, mert a locsolásért hálából gyorsan nőtt.
Télen a havat kotortuk a járdáról. Itt ért bennünket az a szokatlanul nagy hideg 1987-ben. Alacsonyabb volt a hőmérséklet mínusz 20-nál. Szokás szerint én vittem a gyerekünket óvodába. Az az óvoda jó messze esett a háztól, ahol laktunk. Hideg volt, hát hideg volt. Szánkóra ültettem jól bebugyolált fiamat, s uccu neki, vesd el magad, elindultunk megbirkózni a nagy szűz hóval. Egy darabig ment ez, aztán elakadtunk. Szerencsére találtam egy üres telefonfülkét, ahol szélcsend volt, és ahol kiliheghettem magamat. Megérkezve aztán az óvónők hangos nevetésre fakadtak, meglátva engem, akinek a szakállára fagyott vagy kétkilónyi pára. A tükörbe nézve nevettem én is magamon. Elég szörnyen néztem ki. Melegvízben áztattam le a nem kívánt matériát.
Akkora hideg volt, s akkora hó, hogy a metrón kívül alig járt valamiféle közlekedési eszköz. Sokan otthon maradtak, vagy – mint én is – elkéstek a munkából.
Éltük egy ideig Zuglóban gondtalannak tűnő életünket, majd egyre inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy nem a sajátunkban lakunk, és ha a jó világnak vége lesz, hogyan tovább?
Nagy fába vágtuk a fejszénket, amkor saját tulajdonú nagy lakás után néztünk. Olyant kerestünk, amit még anyagilag elbírunk, s amely a mienk.