Mickey webnaplója

A helyszín sötét. Minden esetben. Éjszaka van. Nekem valahonnan haza kell mennem. Nem ismerem a tájat. Most is ez történt. Egy ügybuzgó munkavezetővel dolgoztunk egy meglehetősen nagy szuterén műhelyben. Mire végeztünk, késő délután lett. Mindez december 24-én. Végül kimásztunk a föld alól és hazaindultunk. Valamiféle trolira vártam, az felvett, de rossz irányban haladt.
Leszálltam.
Bolyongtam a szürkületben.
Kerestem az utat haza.
Közben a tömegközlekedés leállt. Ez így szokott lenni 24-én. A tömegközlekedés dolgozói is ünneplésre készülnek.
Egy felüljárón találtam magamat. Alul vonatok húztak el, tehervonatok.
Kerestem a lehetőséget a hazamenetelre. Ismeretlen utcákon siettem keresztül, keresve valamiféle támpontot. Egyszer egy széles utcán elrobogott mellettem egy 67-es villamos. Rosszul érintett, mert ezzel hazamehettem volna. Azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha a velem történteket csak álmodnám… de hát tényleg keresem az utat.
Végül néhány utcán ácsorgó fiatalemberbe botlottam. Elmondtam nekik, hogy haza kellene mennem, de közlekedési eszköz híján esélyem sincs rá, hogy ezt megtegyem. Egyikük felajánlotta nekem és másoknak, akik ugyanezzel a problémával küszködtek, hogy elfuvaroz bennünket. Megtelt velünk furgonja raktere. Mintha migránsok lettünk volna, úgy ácsorogtunk a zárt platón. Irány Zugló. Útközben azon törtem a fejemet, hogy hogyan fogom kifizetni a fickót. Pénz nincs nálam, csak a bankkártyám.
Ám ekkor felébredtem.
Ránézek az utcai világítástól derengő szobafalra. Ott a kép, én nem állok a platón, hanem fekszem az ágyon. Érdekes módon fűtött a vágy, hogy befejezzem álombeli utazásomat, és hazaérkezzem, hiszen már jó úton voltunk efelé. Aztán újra a falra tekintettem. Hagytam elúszni az álmot, már nem akartam befejezni. Ébren jobban éreztem magamat. Később belealudtam egy fohászba.