Mickey webnaplója

Egyszerre nehéz és könnyű témát választottam ma.
A napi Eucharisztia-vételről van szó.
Harminc éve, az akkor még létező IGEN c. periodikába írtam: „vettem az Eucharisztiát. Meglátszik rajtam?”
A téma attól könnyű, hogy Jézus testamentumba adta: „Ez az én testem, ez az én vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ő pedig nekem a „szegletkő”, az abszolút hiteles valaki, örök viszonyítási pontom.
Mégis attól nehéz a téma, hogy gondolataink kifejezése csak tudásunk által lehetséges, márpedig amiről írunk, az misztérium: csak a hit által értelmezhető.
Nem kevesebbet állítunk, katolikusok, minthogy a második isteni személy köztünk van az Eucharisztiában.
A konszekrált ostya valamiképpen maga Jézus, aki egy személy, és mégis mindegyik ostyában teljesen benne van. Akik vesszük, azt hordjuk magunkban, akiért a világ egyáltalán létezik.
Akiknek nincs hitük, észérvek alapján azt gondolhatják, hogy a katolikusok meghibbantak, és képtelenségeket állítanak. Ezért írtam a közelmúltban, hogy a hit felülmúlja a rációt.
A kérdés, amit évtizedekkel ezelőtt papírra vetettem, továbbra is fennáll:
Meglátszik-e rajtunk, hogy folyamatosan kit hordozunk magunkban világszerte?
Ennek a ténynek a megélése minden racionális keretet szétfeszít.  
Törékenységünkre nagy alázattal kell tekinteni, s a teljességre törekedni minden negativitást legyőzve, minden rossz ellenére.
A Mester nem kevesebbet kér, minthogy „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy jó cselekedeteiteket látva dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 5,16)  
Úgy ragyog?