Mickey webnaplója

Valaha a spártai katonák utolsó leheletükig védték hazájukat.
Mucius Scaevola tűzbe tartotta kezét, hogy igazolja: Nem fél a kínzásoktól.
Mint Tacitus írta: Dulce et decorum est pro patria mori. Azaz: édes és dicső a hazáért meghalni.
Ha pedig rátámadtak az országra, körben járt a véres kard, a veszedelem megállítására verbuválván a nemzetet: „Fel-fel vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára…”
Általában test-test elleni halálos mérkőzés folyt annak érdekében, hogy a megtámadott fél elhárítsa az alávetettség fenyegetését.
Ma ez nem így van.
Lózungok mentgén egymásnak uszított, egymással semmiféle elszámolnivalóval nem terhelt idegenek bőrét viszik vásárra a háttérhatalmak ördögi haditechnikák alkalmazásával.
Beigazolódni látszik a LudasMatyi szakállas grafikájának igaza:
A rakétatechnika fejlődése ábrán:
Rakéta
rakétaelhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta…
(a képet magyarázó tisztért már jönnek az ápolók a kényszerzubbonnyal) Ám, a világ csak a emberi méltóság kölcsönös tiszteletben tartása mellett működik/működne. Ettől pedig – mi tagadás– még jó messze vagyunk.      
Végül tegyük az előző képek mellé Jézus Krisztus életáldozatát, aki kínhalált szenvedett teremtményei iránti szeretetből, hogy örök életü(n)k legyen. Jó lenne fontolóra venni.
***
A kánikula prolongálva az érdektelenség ellenére.
Szöveg az ugyan édes komámasszony nótájára.
Ugyan édes uram, Jézus,
mért vagyok ily kövér manus,
 hogy tudtam így elhízni.
Tény, hogy nagyon dagadt vagyok,
mint a háj majd elolvadok
ebben a nagy melegben.
Ha csak el nem múlik rólunk, lassan már homályba vész, hogy mikor is kezdődött a hőség.