Mickey webnaplója

Hazudj költő, csak rajt ne fogjanak – tanácsolta Arany János.
Most rajtakaptam Thaly Kálmánt, hogy plágiumot követett el.
Megzenésített versének első két versszakát mutatom:
Őszi harmat után,
Nagy hegyeknek ormán.
Fujdogál a hideg szél,
Fujdogál a hideg szél.
(N. b.: Nagyon szeretem ezt a nótát.)
***
Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél,
Hóval lepi be a tél.
***

Ámde jön a leleplezés. Mit is ír Balassi Bálint?
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő mulván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél,
Zöld erdő harmatját
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
          (in: Boldogtalan vagyok)
Bátor ember lehetett ez a Thaly Kálmán.
***
Olvasok egy könyvet Pio atya életéről. Benne egy vers, amelyet Prohászkának tulajdonít a szerkesztő. Mivel a püspök nem írt verseket, bár egy Maria Fesche verset (Turmezei E. Fordítása) tévesen neki tulajdonítanak.
Íme, az újabb tévedés. A könyvben idézett négy sor valójában Xavéri Szent Ferenc költeménye, igaz, hogy Prohászka idézi, de becsületesen aláírja, hogy a szenttől való.
***
Prokop Péter írja, hogy múlt nincs, mert csak volt. Jövő sincs, mert az csak lesz. A jelen pedig a köztük lévő pillanat. Olyan pontszerűen rövid, hogy ideje nem mérhető. Ha ez így van, akkor nem fájhat a fogam, mert a jelen túl rövid hozzá, a múlt meg nem fáj, és a jövő sem, mert az még nincs is jelen.
Tapasztalati tény viszont, hogy a fogam nagyon is tud fájni, és csillapítatlanul. Ez mit bizonyít? Hogy a jelen nem egy pillanat, hanem ugyanúgy folyamatos pillanatsor, mint ahogy a meghúzott vonal folyamatos pontsor.
Mi pedig az örök jelenben élünk. Isten húzza el a jövőnket a múltunk felé, és a mi birtokunk egyedül a jelen.
Érdekes.
  

Sok mindent olvastam, háborús sérültekről is, de saját megsebesülésének leírását még senkitől sem olvastam. Íme, Orwell beszámolója, aki a spanyol polgárháborúban sérült meg:
Úgy éreztem, mintha valamilyen robbanás középpontjában volnék. Valami nagyot csattant, mintha vakító fény vett volna körül, hatalmas ütést éreztem, nem fájdalmat, hanem olyanfajta ütést, mint amikor valakit megcsap az áram. Végtelen gyengeség fogott el, mintha a földre sújtott volna valami, és semmivé zsugorodnék… Azonnal tudtam, hogy megsebesültem, de a csattanás és villanás miatt azt hittem: mellettem sült el egy puska, és annak a golyója talált el véletlenül. Mindez egy másodperc tört része alatt zajlott le. A következő pillanatban összecsuklott a térdem, elvágódtam, és fejem nagy csattanással ütődött a földhöz, de nagy megkönnyebbülésemre ez se fájt. Zsibbasztó, kábult érzés vett erőt rajtam, tudtam, hogy súlyosan megsebesültem, de a megszokott értelemben nem éreztem fájdalmat.
Egy háború során akár százezrek is hasonló sérüléseket szenvednek el. De hát a fegyvergyárosok profitéhsége kielégíthetetlen.
Orwell nyaklövést kapott, s szerencséjére az ütőere nem sérült meg. A golyó aortája mellett egy milliméterre sebesítette meg a nyakát. Így élte túl a lövést.
Később beszámol róla, hogy kórházban került az egészségügyi bizottság elé, hogy leszereljék, mint nem megfelelőt a további szolgálatra. Azt írja:
A mellettem lévő ágyon egy rohamgárdista feküdt, aki a bal szemén sebesült meg. Barátságos volt, megkínált cigarettával.
- Barcelonában egymásra lőttünk volna – mondtam, és jót nevettünk.
Ezzel a kijelentésével visszaigazolja, hogy az egymással szemben álló katonák nem haragudnak egymásra. Azt se tudják, kire lőnek.
Számos hasonló eseményt jegyeztek fel már. Pl. ellenséges katonák együtt karácsonyoznak, hogy aztán egymás ellen fenekedjenek a lövészárkokból.
Együtt fociznak, megkínálják egymást cigarettával, csokoládéval, kinek mije van.

Egyetlen „jó” kommunista sem ismerheti el, hogy a valóságnak megfelelően számolok be az eseményekről. Ha kötelességtudóan követi a „pártvonalat”, azt kell mondania, hogy hazudok, vagy a legjobb esetben is teljesen félrevezettek, és hogy aki egyetlen pillantást vet az események színterétől ezer mérföldnyire megjelenő Daily Workerra, az is jobban tudja, mi történt Barcelonában, mint én. Ilyen körülmények között nincs érvelés, mert a vitához is kell valamilyen minimális egyetértés. Mi értelme lehet azzal vádolni egy olyan embert, mint Maxton, hogy a fasiszták pénzelik? Csakis az, hogy lehetetlenné váljon a komoly vita. Olyan ez, mint ha egy sakkverseny kellős közepén az egyik résztvevő hirtelen üvöltve gyújtogatónak vagy bigámistának minősítené az ellenfelét. A lényeg az, hogy így az igazi kérdés szóba se kerülhet. Hisz a mocskolódás nem old meg semmit. (Hódolat Katalóniának 189. o,)
Utóbbi bugris magatartást megéltem a hetvenes években. Középvezetőként dolgoztam. A vállalathoz új személyzetis jött, egy nő, haja miatt fekete tulipán lett a gúnyneve.  A letámadást választotta bemutatkozáskor. Emlékeim szerint kint ebédeltem a környéken, majd irodámba térve a kollégák mondták, új személyzetis jött, és kéri, hogy menjek be hozzá. Bementem. Rám támadt, hogy miért nem azonnal jöttem, hogy szólt. Mondom neki, most jöttem meg evésből, és azonnal elindultam, ahogy a kollégák szóltak. Mire ő rám támadt, hogy ne hazudtoljam meg őt. Visszaszóltam neki, hogy ő ne hazudtoljon meg engem, hiszen igazat beszéltem.  Kiabálni kezdett, hogy Így meg úgy, vele nem lehet ilyen hangon beszélni. Kikéri magának, és mit tudom én, hogy még mit kiabált. Csendben tűrtem a tirádáit, aztán kapcsolatunk ettől kezdve megfagyott. Úgy látszik, a pártközpontban ezt a stílust tanították neki is. 

És még?
Az az igazság, hogy hónapról hónapra minden háború egyre inkább elaljasul, mert minden olyasmi, mint az egyéni szabadság, és az igazmondó sajtó, egyszerűen összeegyeztethetetlen a katonai szempontokkal.   (199. o.)
Elgondolkoztató ezt a kijelentés. Jelenleg is kb. félszáz kisebb-nagyobb csetepaté és komoly háború zajlik. Naná, hogy tűzszünetre volna szükség. Naná, hogy béketárgyalásokra volna szükség, és nem a fegyvergyárosok zsebének további teletömésére.

Mi tagadás, eddig odabilincselt a képernyő elé a magyar futball-válogatott szereplése.
Tegnap este is belekukkantottam az első félidőbe, és örömmel vegyes aggodalommal láttam, hogy Varga bombagóljával immár 2:1-re vezetünk.
Aztán a múlt szereplései miatt csakugyan aggódni kezdtem.
Kikapcsoltam a képernyőt arra gondolva, hogy az eredményt a meccs befejezése után úgyis megtudom, a szurkolás viszont koromnál fogva könnyen megviselhet.
Egy számunkra közömbös meccs taktikája, labdamenetei, szellemessége vagy éppen ötlettelensége úgy-ahogy leköt, de a magyarok szereplése felkavarja érzelemvilágomat.
Lám, milyen jól tettem, hogy nem néztem végig csapatunk kivérzését, végső soron kiütését.
A hosszabbítás után az írek bevették Dibusz kapuját és 3:2-re kiütötték a hazaiakat.
Ezzel immár tizedszer sem sikerült bekerülni a vb-n szereplő csapatok közé.
Balekok vagyunk?
Az az igazság, hogy M. Rossit sajnálom, aki minden erőfeszítése és taktikai tanácsa ellenére kénytelen végignézni, hogy csapata nem teljesít, és éppúgy semmit se tehet a pálya szélén mint a kotlóstyúk, az általa kiköltött kiskacsákért, amikor azok belemásznak a kacsaúsztatóba, és ott úszkálnak ide-oda.
A tyúk meg a parton tehetetlenül kénytelen végignézni, hogy mit művelnek amazok.
***
Olvasom G. Orwell beszámolóját a spanyol polgárháborúról, amelyben tevőlegesen részt vett.
Meg kell állapítanom, hogy regényei (Állatfarm és 1984) érdekesebbek, noha kitalációk.
A most olvasott dolga tudósítás, és az író elvész az általa is homályosnak ítélt részletek sorolásában.    
Gyanítom, hogy a végén kiderül, hogy a szovjet GPU durva beavatkozásáról fog beszámolni, bár még nem tartok ott.

Már az USA is abbahagyja az aprópénz gyártását. Az egycenteseket ki akarja vonni a forgalomból..
A hátterében az állhat, hogy egy centért már semmit se lehet kapni, akkor meg minek?
Talán a pszichológiai hazugság termelte 99 centes árukért dollárral fizetők sose fogják egy centjüket visszakapni a kerekítési szabályokra való hivatkozással.
Valami nincs jól.
Alighanem a sokat dicsért lassú, kúszó infláció az oka a pénzek elértéktelenedésének.
Ha így, ha úgy, az aprópénzek bajba kerülnek.
Aztán az egyéb címletek is sorban.
Hol van már a lyukas kétfilléres,
a pártás menyecskés ötfilléres,
a galambos tízfilléres,
a kalászos húszfilléres,
az üllős-kalapácsos ötvenfilléres,
az alu forint,
a fémötvözetből préselt kettes,
az ezüst tartalmú Kossuth-ötforintos.    
Lett semmit nem érő, és csakugyan apró pénz, az egyforintos és a kettes, amiket már ki i s vontak a forgalomból. Maradt legkisebb címletként az ötforintos, tán daruval a hátulján. Lassan az se ér semmit. Elég arra gondolni, hogy egy kifli ára jelenleg 65 ft körül mozog.
A nagykapitalisták, pénzmágnások pénzszivattyúja nonstop dolgozik.
A föld államai el vannak adósítva.
Lassan a levegőt is árendába kapjuk, mint azt előre vetítette versében Csokonai.
Kérdezhetném, hogy ugyan kinek tartozunk, akik a föld javait ingyen kaptuk attól, aki megteremtette.
Az emberi mohóság következtében szipolyozódott ki a földkerekség.
Nem véletlenül került a Szentírásba: Szegények mindig lesznek veletek.
Bizony vannak, és nemcsak szegények, hanem ínségesek is. és számuk nem is akar fogyatkozni, hacsak valami csoda nem történik.

Novembert írunk, kezd hűvösre fordulni az idő.
De mint tudjuk, az időjárás megbolondult.
A szleng szerint becsavarodott. Nem új a jelenség, azonnal Arany János örökbecsű elbeszélő költeménye ugrik be. Azt írja: „Őszbe csavarodott a természet feje.”   
Azt olvasom a FB-on, hogy brutális hidegre és nagy hóra számíthatunk idén télen. Meglehet, de hát tavaly is ezzel rémisztgették az embereket. Ha jóslata megvalósul, elkürtölheti, hogy lám, ő előre megmondta. Ha pedig újabb szokása szerint enyhe telünk lesz, akkor sincs semmi baj. Mindenki örül hogy megúszta nagy hólapátolások nélkül.   ***
Összes szamárságaimból kigyűjtöttem végre a versgyanús posztrészleteket, és a vicceket. A nyersanyag immár kész, noha még hozzá kell csapnom a nem posztokban rejlő verseket. A szerkesztés unalmas, és a szelektálás érdekesebb munkája vár még megoldásra.  
Nagy kérdés, hogy mikor ütős egy vicc, és mikor ütős egy vers.
A viccekkel az a baj – egyesek szerint -, hogy elavulnak. Egy régi viccen nem nevet már senki, mert elavultak.
Szerintem a LudasMatyinak volt igaza, miszerint „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új”. Az egyszerűség kedvéért ehhez fogom tartani magamat. A poénok pedig akkor ütősek, ha meghökkentenek, és csak némi gondolkodás árán adják meg magukat. Persze a helyzetkomikum is jó tud lenni.
Hát majd meglátjuk.
Ami a verseket illeti, sok a néhány soros, a bökvers, a kínrím, a spontán találat, időmértékes is akad közöttük, és hát a ritmus: Gondolatritmus, szótagok ritmusa, képvers, szabadversek. Utóbbiak egyéni agymenések. Az bátorított, hogy megismertem más költők anyagait. P. Claudel egyes versei alig különböznek a prózától. Hosszú sorokból állnak, csak tördelésük emlékeztet a versekére. Persze nem eredetiben olvastam, hanem a műfordítást. Mindenesetre úgy véltem, hogy van jogosultsága versnek tekinteni saját hasonló írásaimat. Nem ritkán a humor lengi be őket, sokszor meg a sorok eleje „rímel” és nem a sorvégek.
Mi tagadás, olykor rakoncátlanok ezek az íráskák.    
Mostanában tehát nem unatkozom. 

A gyerekek tanulják a hangzókat kiejteni. Egyeseket könnyen ejtenek, ezt igazolja a babanyelv, másokkal meggyűlik a bajuk.
Itt van pl. a cipő.
A gyerek azt mondja, hogy cipó.
Persze a cipó is értelmes szó. 
Na már most melyik cipóra gondol a kenyérfélére vagy a cipőre. Lehet, hogy kiderül ez a toldalékokból. Ha azt mondja cipóval, az csak péksüteményt jelenthet. Ha pedig azt mondja, hogy cipóvel, az csak a lábbelit jelentheti. Előbbihez mélyhangú, utóbbihoz magashangú toldalék illik. A cipóvel akkor is árulkodik, ha nem kapcsolódik hozzá a sáros jelző.
Kedves csacskaságként említek egy gyermeki erőlködést. Azt nem úgy mondjuk, hogy cipó, hanem hogy cipóóóóó.
És még: Azt nem úgy mondjuk, hogy Zoji (Zoli), hanem hogy Zojjji. 
Hát persze.
Előbb-utóbb kialakul a finomított ejtés: sikerül cipőt és Zolit mondani.
***
Közeledik a versszerű, de legalábbis gondolatritmussal bíró zöngicséim összegereblyézésének a vége. Ez arra utal, hogy 2025 novemberéig miféle rímeket faragtam. Miféle összetartozó dolgokat tereltem össze. Hogy a jövőben teremnek-e új dalok, azt csak a jó Isten tudja. Így hát a mostani munkák csak a jelenlegi állapotot rögzítik.
Emlékszem, amikor megvettem Weöres Sándor két kötetbe gyűjtött verseit, végigolvasván őket rádöbbentem, hogy összes versei csak azután jelenhetnek meg, hogy a költő meghal.
No, ezt nem kívántam.
Kisebb kötetek mellett WS tollából csakugyan kiadásra kerültek később a műfordításait tartalmazó többi kötetek, és újra az összegyűjtött, immár lényegesen több verset tartalmazó gyűjtemény. Legalábbis így emlékezem.
Egyelőre csak egy kötetnyi a termésem, amely hol megfelelő minőségű, hol humoros, hol éretlen, hol savanyú, hol pedig egyedülálló. Csak találgathatom, hogy van-e közöttük maradandó. Lehet, hogy kevés, lehet, hogy nem elsőrangú, de az enyém.
És ha közzétenné valaki, akkor másoké is.
Tervezett címe SOK A DALOM

Azt hiszem, hogy méltán érzem magaménak is ezt a nevezetes napot.
Miért is?
- Középiskolás korom óta érzem a vonzódást szépséges, hajlékony kifejező nyelvünk iránt.
Egyik unokaöcsém fejtette ki nekem egy alkalommal, hogy mindene a zene, mert életének minden érzése, mondanivalója kifejezhető, megszólaltatható általa.
Így van ez a nyelvünkkel is.
Közöm a nyelvhez.
Nem megyek vissza a saját gyermekszájas találmányaimig.
Inkább a felnőttkoromra emlékszem vissza.
- Első publikációm 1991-ben jelent meg.
- Czakó Gábor akadémiája avatott publicistává.
- Szolgáltam az Antall-kabinetet a sajtóiroda munkatársaként, majd másfél évtizedig a jezsuita lapok szerkesztőjeként dolgoztam több mint száz könyv nyelvi lektoraként, foglalkoztam cikkek írásával, korrektori munkával.
- Érdekeltek a szavak kigyűjtési lehetőségei. Nemeshegyi Péter szórakozásból a -li végű szavakat favorizálta. Egyszer összegyűjtöttem másfélszáz ilyen főnevet.
- Czakó Gábor a menni igék változatait gyűjtötte. 1000 szavas gyűjteményét kb. 100 továbbival bővítettem. Rájöttem, hogy Jókai és Arany János szövegei további kincsesbányái lehetnének a „menő” igéknek.
- Magam a hangutánzó szavaknak eredtem a nyomába. Fáradozásaimnak eredménye egy 860 szóból álló gyűjtemény. Korántsem teljes még ez a lista. Mindenesetre tisztelgés a magyar nyelv hajlékonysága, kifejező ereje előtt.
- Szeretem a szózat játékok fantáziaedző mivoltát. Naponta szórakoztat a Szózat, a Szóreggelt és a Szózat extra játék ötbetűseinek a megfejtése.
- Szívesen játszom a „szókereső” játékkal is.
- Költőgyanússá az tett, hogy a Napút lehozta Répamese c. nyelvi karikatúrámat. Utóbb elkezdtem kigyűjteni a 19 éve csaknem napi gyakorisággal vezetett blogomból a versgyanús szösszeneteit.
- És még egy adalék: Születésnapomra kértem és kaptam Grétsy L. Nyelvi játékaink nagykönyvét.
De szeretem!!!

Jelentem, végigolvastam a Budapest könyvet. A földrajzi nevek helyesírásával nem foglalkoztam. Túl sok a kacifánt körülöttük. A szerző (TA) kéri, hogy az előforduló hibák miatt keressük meg emailben. Két hibát találtam a kötetben. Az első, hogy Budapestnek érthetően csak a töredékével foglalkozik, a másik egy elírás. „Mindjárt” a 390. lapon. „Kelenföld kötött” – írja, helyesen: között. Ezt csak azért vetem fel, mert ritkaság számba megy, hogy egy könyvben ennyire nincs helyesírási hiba.
Búcsúzóul néhány érdekes adalék a kötetből.
- A Biodóm talán mégis elkészül.
- A Magyar Zene Házába el kell mennünk.
- Ugyancsak fel kell keresnünk az Óbudai Múzeum három kiállítását.
- Tetszik leplezetlen őszintesége: A „Szent István-termet előítéletekkel kerestem fel, de nem tudok mást mondani: elállt a szavam. Nem lehet a pompás színektől és anyagoktól nem elámulni.
Tetszik, ahogy Váli Dezső barátunkat körbelövöldözi, de őt magát nem említi. Ír Szüts Miklós sikeres kiállításáról, ír arról, hogy a Moholy-Egyetem tervezői között ott van Csomay Zsófia, és még másokról is, de nem ír VD-ről.
Tetszik mértéktartó humora.
Tetszik, hogy elvezet olyan helyekre, ahol sose voltam, bevilágít olyan sarkokat, amiket sose láttam, bekalauzol olyan éttermekbe, ahol sose jártam (és nem is tervezem a bennük való megfordulást).
Tetszik, ahogy az általunk is ismert emberek életének egy-egy érdekes epizódját elmeséli.
Persze igaz ez az épületek történeteire is.
Fölsejlenek bennem az általam ismert épületek. elképzelem azokat, amelyekhez soha nem volt közöm, de lehetett volna.
Egy szóval: csupa ismerős táj, csupa általam alig ismert részletekkel.
Jó volt ez az ismerkedés saját városommal.
***
Igen halkan jegyzem meg, hogy van némi vonzódásom a témához, hiszen egy alkalommal leírtam a Fehérvári úton járó villamos egyes megállóihoz fűződő gyerekkori élményeimet. Meg is jelent a kelenföldi kerületi lapban.
Továbbá részletesen beszámoltam immár felnőtt korom élményeiről, amelyek a 29-es buszjáraton töltött utazások során értek. Nem jelent meg soha, sehol, de nem baj. Felajánlhatom őket közlésre mindenféle vételkényszer nélkül.  

Közös blogunk (Hogy is volt) jó ideje parkolópályára került. Van ilyen. Nem ritka valami. Ha filmben gondolkodom, ilyen Forest Gump megtorpanása, aki keresztben szelte át néhányszor az USA-t, aztán belefáradt a futásba.
Hazament.
De ilyen szünetet tart
egy festő két kép között,
egy költő két vers megírása között,
egy regényíró két regény megírása között.  
Én is, mint többen a blog írói közül naponta vetettem egy pillantást a blogra, és konstatáltam, hogy tizenhét hozzászólásnál megfeneklett.
Senki nem bolygatta, senki nem piszkálta.
Én se, bár többször éreztem kísértést arra, hogy bekiabáljak valami humorost.
De visszatartott mindvégig, hogy esetleg félreértenék.
Így hát minduntalan visszahőköltem a kommentálástól.
Most megtört a jég.
Érdeklődéssel várom, hogy a rianást mi fogja követni.
Úgy gondolom, hogy van jövője, és aktualitása a Hogy is volt blognak, noha régóta nem igazán az éveket piszkáltuk, hanem egyes közérdeklődésre számot tartható témát.
Hajrá!!!
***
Meg nem állom, hogy egy kedves poént közre ne tegyek a készülő gyűjteményből.
Fickó bemegy a kocsmába, a pultos kérdezi:
- Jó napot! Mit szeretne?
- Egy nagyobb házat, jobb autót, több fizetést.
- Nem úgy értem. Mit kíván?
- Világbékét, magamnak egy szebb feleséget, milliókat.
- Félreértett, mit szeretne inni?
- Miért nem ezzel kezdte? Mi van?
- Semmi különös, itt állok a pult mögött...