Mickey webnaplója

Van egy olyan német főnév, amely kifejezőbb, mint a magyar megfelelője: PENDEL, magyarul inga.
A Pendel – mint a női pendely járás közben – kileng.
Ha valami kilendíti nyugalmi helyzetéből, egysíkú ingásba kezd.
Inga. De nem az az inga, amit Edgar  Allan Poe emleget krimijében. 
Hanem a Foucault-inga. Az első ilyennel Münchenben találkoztam, a Deutsches Museumban. A 80 m-ről leengedett inga a köré állított kuglikból egyet-egyet ötpercenként likvidált, felborított. (Évtizedekkel később nászunk jóvoltából a szombathelyi székesegyházban újra találkoztam a Foucault-inga működésével).  
Valahányszor barátunk vagy kedves ismerősünk kidől az élők sorából, ez a kép jelenik meg képzeletemben.
Ma is ez történt.
Amikor P. osztálytársunkat temették, B. Jóska jött értem és fuvarozott a köztemetőbe.
Két éve meg még együtt töltöttük beszélgetéssel az osztálytalálkozót Jóskával. Valaki megdicsérte, hogy ő a legegészségesebb az immár hanyatló korban leledző társak között.
Néhány napja már nem jelent meg a 60. érettségi találkozón. S. J. arról számolt be, hogy igen gyenge a társunk. Ma kaptam a hírt, hogy elhunyt.
Nyugodjék békében!
***
Tekintetem a kanapéra esett. Nyitva egy folyóirat. Az ott olvasható cikk címe: Készen a beteljesülésre.
Vajon elmondhatjuk-e, hogy készen állunk a bármikori beteljesülésre?
***
Ülök az erkélyen. Élvezem egyelőre a ma ránk tört hőséget.
Van bennem egy fatális rész.
Olykor elgondolom, hogy most madaraknak kellene elrepülnie látómezőm előtt. De nem csak hogy madaraknak, hanem tőkésrécéknek, amelyeknek kivált szeretem figyelni kecses ívelését, de amelyek csak igen ritkán húznak a Duna irányába, avagy éppen ellenkezőleg.
Ma abban a kivételes meglepetésben részesültem, hogy kívánságom megfogalmazását követően kb. tíz percen belül egy vadkacsapár húzott el a Duna felé.
Alig győztem hálálkodni a látvány miatt.   

Tegnap befejeztem az Afréka 3. c. könyvet. Benne többször utalást tesz az írónő az igbókról. A biafrai keresztény ibók a 70-es években függetlenedni szerettek volna az észak-nigériai mozlim törzsektől, sikertelenül. Odzsuku tábornok vereséget szenvedett a túlerővel szemben. A vallási alapú gyilkolászás azóta sem ért véget.  A Boko Haram támadja a keresztényeket.
Odzsuku neve mellett felmerül emlékezetemben Afrika egyéb vezetőinek a neve is. Kongót is elkerülte a béke.
Lumumba, Kaszavubu, Mobutu, Csombe. Tőlük volt hangos a média.
Csombe neve azért is nevezetes nekem, mert középiskolai magyartanárom igen sokféle rövidítést használt.
Köszönjetek, Menjetek ki, és a lépcsőn lefelé. Nála ez ennyi volt: kösz-ki-le.
Egyszer idegen órára dugta be a fejét az ajtón: elnézést kérve csak annyit szólt, hogy Tul-pikul. Majd távozott. Tulassay pedig értette: Órák után próba, oda kéretik a furulyájával.
Ami pedig Csombét illeti: Ha ő tartotta a napi utolsó órát, kicsöngetéskor megjegyezte: csom-be. Azaz: pakoljatok össze, s csak utána artikuálta a többit: kösz… ki, le.
***
Az Afréka 3. hozza azt, amire számítottam. Hallatlan szegénység, éhezés, betegségek, az emberek létükben való fenyegetettsége, a mégis töretlen vidámság, a fájdalmak természetesnek vétele, az egymással való osztozás mindennapos gyakorlata, általános megelégedettség, ének-zene- tánc, rikító színek használata, a luxus és a nyomor jelenléte. A felebaráti szeretet megélése. Alapítványok.   
***
É. emailt küldött. Szépséges kórusban énekel lánya, a szépséges Flóra, a szépséges metzi székesegyházban. Szépséges és jó nehéz művet adtak elő.
Így működik ez. Adva az emberi tehetség és mellé a szükséges kitartás és szorgalom, mely általában meghozza a maga gyümölcsét.
A vicc is ezt erősíti meg.
A gyerek kérdezi: Piliscsabáról hogy jutok a Zeneakadémiára?
A válasz: - Sok gyakorlással. 

Tegnap valaki belekoccant az autónkba.
Reggel nem vettem észre.
Nem is vehettem észre, mert olyan apró belemenés lehetett.
A szomszéd telefonált, hogy nekimentek az autónknak, nézzük meg!
Nem akartam ezért újra lemenni, de akkor egy idős hölgy jelentkezett, hogy ő volt az elkövető.  Szeretné látni a sérülést.
Végül is együtt megnéztük.
Nem látszik semmi változás a kasztnin.
Korábban megkarcolódott itt-ott a kocsi, de újabb karcot nem fedeztünk fel kölcsönös megkönnyebbülésünkre.
Naponta fohászkodom, hogy ne csináljunk kárt se a saját, se a mások kocsijában, s mások se tegyék ezt velünk, mert olyan ostoba dolog.
Eddig sikerült úgy vezetnem, hogy miattam senkinek se kellett kórházba menni.
Remélem a hasonló folytatást.
Viszont eszembe jut egy epizód, egy találkozás a korombeli emberrel, B.-val, akinek elmondtam, hogy mennyi viszontagság után sikerült újabb két évet nyernem, és vezethetem tovább négykerekű bevásárló szatyrunkat (autónkat).
B. elmélázott a hallottakon, és megjegyezte, hogy ő is előtte áll az orvosi procedúrának, még nem tudni, hogy milyen eredménnyel fog zárulni az ő esetében.
Majd telt-múlt az idő.
Hogy kapott-e folytatási lehetőséget vagy sem, nem tudom.
Én viszont hírt kaptam arról, hogy B. megbetegedett, és a kórházban elhunyt.
A halál véget vet a vezetésnek, véget vet annak, hogy naponta X mennyiségű gyógyszert beszedjél. Mindennek véget vet ezen a világon.
A legradikálisabb változás.   

Évtizedek óta félretett térképeink igen sokfélék voltak.
Lapokra esett Kogutowicz-atlasz
a föld földrengési térképe,
néhány amerikai államé (a National Geographic melléklete),  
néhány megyetérkép,
néhány várostérkép,
turistatérképek,
    hazaiak
    nyugatiak
kerékpár utak térképei
néhány kerület térképei
utcaneveket mutató régebbi térképek
egyebek.
Nem is folytatom. Ha van térképem, ha nincs, a földrengésre nincs hatással a térkép.
Amerikába utazni nem vágyom
A városok fejlődnek, a bennük közlekedést ki kell tapasztalni.
A turista térképekkel hasonló a helyzet. Ahol régen húzódtak a jelzett utak, ma már máshol vannak.
Éva két térképet hozott annak idején a Dolomitokból. Nem vágyunk odamenni.
Az autóstérképek is csupán történelmi csemegék. Útpályák építése révén máshogy kell közlekedni, mint egykor. Ráadásul a mai sofőrök a GPS-re támaszkodnak. Az ingyen van és precíz.
A kerékpárutakkal is az a helyzet, hogy sokkal több ma a lehetőség, mint egykori térképeink mutatták.
Afrikai térképünk még a Belga Kongót ismeri. Minek?  
Ami az utcaneveket illeti,
ha elég régi egy bp-i térkép, rajta Széll Kálmán tér szerepel,
ha kicsit újabb, akkor a Moszkva tér elnevezés.
Ha mai a térkép, akkor újra Széll Kálmán teret fogunk rajta találni.
Korunknál (egészségi állapotunknál) fogva a turizmus mai térképei is nyugton hagynak, nemcsak a régiek.
Egyelőre az autó csomagtartójában várják a térképek, hogy kivigyem őket a könyvmegállóba. De ha valakit érdeklik ezek a vacakok, viheti.
Megkegyelmeztem egy budapesti térképnek, mert gyerekkoromban vettem vásznat, keverem csirizt, daraboltam lapokra a térképet és ragasztgattam eggyé. Nem szolgálta meg a beléfektetett energiát, de akkoriban jó ötletnek tűnt.

A melegfront kétségtelen jele, hogy kóválygunk, „majd elalszom együltő helyemben”. Pedig kikészítettem A Szív újság egyik tavalyi számát, melynek célkeresztjében az írás áll. Ki hogyan áll az írással, mi jó benne, mi nem, mit segít elő, stb, stb.
Próbálom olvasni a hosszú-hosszú leírásokat, de nem megy. Bármennyire érdekel is a téma, leragadnak a szemeim.
Így sose fogok rájönni, hogy mi is a jó az írás gyakorlatában. De talán nem is kell. Részint meg tudom fogalmazni, részint szeretek írni, így hát ha semmi értelme sincs, akkor is szeretek írni.  
Azt hiszem, hogy az írás az írástudó embereknek ugyanaz az evidencia, mint a sziklamászóknak a sziklafalak, és hatalmas csupasz hegyek. A kérdésre, hogy miért másznak azokra az ostoba nagy sziklákra akár az életük veszélyeztetése árán, lakonikus válaszuk ez szokott lenni: Mert vannak.
Így van ez az írással is.
Rendelkezésre áll a betűkészlet, és az írásra alkalmas felület, a tiszta lap, a tabula rasa. Az írót izgalomba hozza már a látványa is. Valamit fel kell jegyezni a felületre. Nyomot hagyni rajta, mint a repülőgép kondenzcsíkja és ha lehet, tovább maradjon fenn az írás amannál.    
Tegnap írtam SzöSzi vallomását, hogy miért ír, és hogy az újságíró félművelt.  
Még két gondolatát idemásolom.
Az egyik, hogy az újságírás sokszerű készség, amit alig lehet tanítani. Fejleszteni lehet, de olyan ez, mint az egyéb tehetségek. Aki otthonról nem hozott elég alapot, nem számíthat Nobel-díjra. Ám lassacskán fejlődhet valamennyire.
A másik felvetése, hogy még az újságíró titulus sem illeti meg azokat, akiket formálisan nem képeztek ki erre a szakmára. Ezek – megállapítása szerint – csak újságba író emberek.
Meglehet, hogy általánosságban igaza van, de akad kivétel.
Ahogy a NASA irodáiban található szlogen szól: A dongó teste aránytalanul nagy a szárnyához képest. De a dongók szerencsére nem tudják, hogy így nem lehet repülni.  
Hogy a tehetség és a szakmai képzettség mennyire el tud különülni egymástól, két példát említek, két amerikai íróét. Mark Twain hajósinasként indult. O’Henry börtönben ülve hozta össze novelláit. Nem is akárhogyan.  
Ha ez kevés volna: Karl May, a német író ugyancsak börtöncellájában vetette papírra remekeit.  

Egy tavalyi folyóiratban olvasom Sz. Szilárd önvallomását. Ebben említi magáról, hogy félművelt újságíró. Ezt pejoratív jelzőként szokták a kívülállók a zsurnaliszták fejélhez vágni. Mondhatta volna kedvesebben is. Mivel a legszéleskörűbb tájékozottságra törekedik, és tán rendelkezik is vele, nem elvárható, hogy minden szakterületen egyformán, komfortosan mozogjon. Inkább a menedzserre hasonlít, akit nem lehet eladni az egyes szakterületeken kellő tájékozódás híján.
Valaha két szélsőséget magam is megpróbáltam definiálni mondván, hogy
az abszolút szakember szinte mindent tud a szinte semmiről,
az abszolút menedzser szinte alig tud valamit szinte mindenről.
***
Egy viszonylag általános hibával találkoztam tegnap. Azt írja a FB-ra valaki, hogy „adótartozással rendelkezők”. Vélem, hogy akinek adótartozása van, az nem igazán rendelkezik vele, inkább púpként viseli hátán a tartozást.
***
Ma találkozunk érettségink 60 éves jubileumán. A fél osztály már odaátról integet nekünk. Az itt maradottak közül egynéhányan még főállásukat töltik be idős koruk ellenére. A többség különféle nyavalyákkal küszködik, és nem szívesen vallja be, hogy itt-ott kopott.
Pedig szorgalmasan járunk orvosi beutalóval ambulanciára, netán a kórházakba.      
Tudván tudjuk, hogy akármeddig piszkálgatnak bennünket kívül-belül, amikor itt az ideje, megadjuk magunkat a sorsunknak.
Van olyan csoporttag, aki már jelezte, hogy belátható időn belül öregotthonba költözik.
Ez érthető.
Akik elénk élték az életet, és igen idős korukig el-eljártak osztálytalálkozóra, mesélték, hogy már csak néhányan jöttek össze, és azzal biztathatták egymást, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt.

Elsiettünk a miséről, hogy elérjük a vonatot, amely késett néhány percet. Persze elértük.
Szokás szerint elénk jöttek autóval az állomásra.
R. és M. unoka a nagyi elé futottak. Nem ér – mondom nekik –, a nagyi elém furakodott.
Ez ugyan nem igaz, de poénnak elmegy.
Azt hiszem, sikerült többeknek meglepetést szerezni.
Egy továbbajándékozásra szánt plakettel,
két horvát nyelvű imakönyvvel a horvátokhoz is tartozó érdekelteknek.
Egy folyóirattal M. cikkével,
a gyerekeknek a szokásos ajándéktárgyakkal,
névnapra,
gyereknapra,
de anyák napjára is.
Ünnepi ebédben részesültünk + epertortában névnapot ünnepelvén.
El ne felejtsem megemlíteni, hogy egy fúvós trió tagjaként Levi a település Fő terén két feldolgozást vezetett elő. Egy Purcell- és egy Händel-számot. (induló és győzelmi kórus a Xerxes c. operából.) A dolog érdekessége, hogy ugyanezeket a darabokat húsvétkor nálunk fiatal felnőttek mutatták be a templomunkban.    
Hazaindulva mielőtt vonatra szálltunk, fagyit is kaptunk. T. vett nekem a fagyim mellé egy colát. A dobozát zsebre vágtam.
M. kivitt bennünket a vonathoz, ahol egy öregasszony kezébe adtam a visszaváltható göngyöleget, látván hogy gyűjti őket szorgalmasan a szemétkosarakból.  
Hálából elmondta, hogy a fokhagyma mennyire segít a köhögést legyőzni.
Mondom T.-nek: reggel, nem éjszakára.  
Tévedtem.
Este is segít.

Álmomban már ki tudja, hányadszor lopják el az autónkat.
Nem igazán tudom, hogy miért ismétlődnek ezek az álmok, de tény.
Ma éjjel is úgy jártam álmomban, mint Füles a Micimackóban.
„Itt állt a kunyhóm, és most nincs itt semmi.”
Leparkoltam a Zaránd utcában, és most nincs ott az autó.
Mint már annyiszor, most is a felébredés hozta a megoldást.
A kocsi az Őrlő köz elején áll, nem lopta el senki.
Meg kell védenem az álmomat, mert jó is történt benne.
Ráfeküdtem a levegőre, és kb. egy méter magasan repültem a föld felett egy hosszú lejtős utcán lefelé.
Volt nekünk egy egyházfink (már régen meghalt). Ő biciklizett ugyanabban az utcában, és én repülve lehagytam.
Nagyon elcsodálkozott eme képességemen.
Felébredve kikászálódtam az ágyból, és nem éreztem könnyűnek magamat.
Hogy is repülhetne egy mázsás ember?  
***
Tegnap beszélgettünk a könyvekről, olvasásról. Arról, hogy kit olvasok mindig szívesen.
Nekem Mark Twain neve ugrott be elsőnek. Szeretem történetei fordulatosságát, meg-megcsillanó humorát, mesélőkészségét.  
Az is előjött, hogy fel tudom-e idézni egy-egy könyv első mondatát?
Megint csak Twain könyve jut eszembe elsőnek, a Tom Sawyer kalandjai. Így indul:
- Tom.
Semmi válasz.
- Tom!
Semmi válasz.
Igaz, hogy a Biblia első mondata is beugorhatott volna.
Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet…
***
Ha könyvet írnék, címe  lehetne: A világ legszebb könyvem. 

Már tegnap meg akartam látogatni a Szent István Könyvhetet. Ha másért nem, mert évtizedek óta egyik visszatérő programunk, mivel érdeklődünk a felhozatal iránt, és mivel a SZIT elismert alkalmazottja volt a feleségem.
Mára halasztottuk a látogatást. Holnap ugyanis már nincs nyitva ez a hetes könyvpiac.
Általánosságban az a szomorú, hogy nem hozhatom haza a hatvan féle könyvújdonságot, a helyszínen kell eldöntenem, mit veszünk meg és mit nem. A kínálat? Könyvek ezreiről beszélek. Mert még a rég elhunyt Nemeshegyi páter könyve, az Ermi furulyája is rám kacsintott az egyik polcról. De Vukán György miséjének a lp. hanglemeze és egy 1962-es Francia misszálé is jelen volt a kínálatban. Itt elég legyen annyi, hogy egy látogatás során lehetetlen a választék áttekintése. Marad a leghitelesebbnek látszó kötetekből választani néhányat.
Könnyű melléfogni. Mondom a feleségnek: Úgy szoktam olvasni, hogy belelapozok néhány kötetbe és a hozzám legközelebb állót fogom végigolvasni. Sok kötetbe belekezdtem már anélkül, hogy a végére értem volna olvasásának.
Idén hét könyvvel megrakodva tértünk haza. Ezekkel:
Három nap a Szentírással
Fekete I., Búcsú
»Youcat« Biblia képecskékkel bőséges magyarázatokkal műa. kötésben. (Alighanem fiatal katolikusok jelentésű rövidítés ez a Youcat.)
Szent Charbel üzenete
Találkozások Isten és ember között (interjúkötet)
Afréka 3. A dr.-nő szerző 3. könyve afrikai útjairól
Lackfi János: Az igen.
Egy kötettel szemeztem még, de otthagytam. Kiss Ulrich jezsuita az öregedésről szedte össze tapasztalatait. Így hát könyve nélkül kell megöregednem.
Remélem, nem fogtunk mellé, mert nem megyünk ki újra a térre (az eső is rázendített).

Új hobbim, hogy tallózok korábbi posztjaim között. Beírok a keresőbe egy szót, majd elolvasom azokat a posztokat, amelyekben az illető szó előfordult. Tegnap feltűnt, hogy mennyi versem született az elmúlt tizenkilenc év során. egy kötetre való biztosan. De hát több mint hétezer posztból előkotorni őket igen sok időbe telne.
Lehet, hogy rászánom magamat, de az is lehet, hogy ejtem a témát.
Elég sok program vár ránk a közeljövőben.
A héten R. unoka névnapja,
elsején Bl. születésnapja,  
hatvanéves érettségi találkozónk,
holnap egy vasmise,
11-én egy gyémánt mise
16-án veseultrahang
és ki tudja, még mifélék.
Olvasom osztálytársaim jelentkezését a találkozóra. Nem véletlen, hogy hozzáteszik: Ha Isten is úgy akarja. A mi korunkban ez természetes. Akkor is, ha látszólag minden rendben van egészségi állapotunkat illetően.
A régi posztok haszna lehet többek között, hogy megemlékezem kopásaim keletkezéséről. Írtam róla, amikor pl. a fülzúgásom keletkezett, vagy amikor közelebb kellett húzódnom az előadóhoz, hogy értsem, amit mond.
Évekkel ezelőtt egy könyvheti találkozó témája volt, mikor adom ki munkáimat, van-e ráérő időm lektori munkára? Két éve már csak azt kérdezték a könyvaszakmából ismert személyek, hogy egészégünk rendben van-e?
Idén ki sem mentünk idáig a Szent István Könyvhét eseményeire. Lehet, hogy hanyagoljuk?
Másfél emeleten lakunk. Tapasztalom, hogy egyre magasabb a másfél emelet. Van olyan barátunk, aki botra támaszkodva küzdi fel magát hozzánk.
Korábban vízszintesnek vélt utcánk minden ki emelkedését érzékelem. Nincs többé vízszintes. Vagy lejt vagy emelkedik.  Nem zavar, de már feltűnik.
Újra leírhatom: Az idő egyirányú utca. Megtorpanni talán lehet olykor benne, de visszafordulni nem.  
Persze jól van ez így.