Mickey webnaplója

Nem vagyok a homeopátia híve, ezt igyekszem hangoztatni, amikor néhány fura dologra apellálok.
A kenőcsöket nagyon vékonyan szoktam alkalmazni. Úgy vélem, hogy a minimális mennyiség is elég belőlük.
Azt tapasztalom, hogy a bögre aljában összegyűlt cseppnyi kávé ízesebb, mint a korty kávé. Legalábbis nagyon örülök neki.  
Ugyanezt érzem, amikor a pohárban maradt Cola cseppnyi nedűjét magamba öntöm, de nem túlzok, ha azt mondom, a szeszes italok esetében is érzek hasonló elégedettséget, az utolsó cseppek bekebelezése alkalmával.
Ezzel nem azt akarom hangsúlyozni, hogy nekem elég egy cseppet tölteni a poharamba, mert a kevés jobb, mint a sok, de ez a tapasztalatom attól még igaz.
Hozzá kell tennem, hogy ez csak akkor működik, ha az italok és a maradék csepp elfogyasztása között bizonyos idő eltelik.
Alighanem az utóbbi attól olyan kedves, hogy emlékeztet a korábbi élvezetre.
Olyan jó érzés tölt el, mintha egy csepp mézet cseppentenék a nyelvemre.
Hogy minek örülök ilyenkor?
Hogy még éppen megfelel elvárásaimnak?
Hogy a csepp karakteresebb, mint a nagy mennyiségben fogyasztott ital?
Talán.
***
XIV, Leó pápa a nyolcadik pápa az életemben.
Nem sorolom őket.
Kedves emberek voltak mind.
A mostani is annak mutatkozik.
Hogy mégis mi különbözteti meg őt elődeitől?
Elődeivel ellentétben eme pápa fiatalabb nálam.
A többiek mind idősebbek voltak hozzám képest. 

    

Olvasom az Elvis Presley életéről szóló könyvet.
Az biztosnak látszik, hogy hangja lényegesen nívósabb volt, mint az életvitele. Eleinte csak tök sötétben volt hajlandó énekelni.
Bizarr mód öltözködött, tűzoltófrizurát viselt, félénk természetű ember, a megszokások rabja. Mindig mindennek ugyanúgy kellett történnie az életében, ahogy ő diktálta. Nagy ellentmondásokat mutat élete.
Gospelénekes, rhytmen blues énekes, mindenkit utánozni képes énekes, akiket az állandóan szóló rádióadásokból ismer meg. Szegény sorsú, aki teherautósofőrből elég gyorsan milliomossá nőtte ki magát.
Valamiféle messiásnak képzeli önmagát, aki gazdagodásával párhuzamosan sok mindent megenged magának. Szélsőséges valaki, aki a pokolba kívánja a fellépéseket, viszont életmódja egyre inkább igényli a hatalmas pénzösszegeket.
Mértéktelenül eszi kedvenc ételeit, kiváltképp az édességeket.
Egész siserahad áll rendelkezésére, lesve kívánságait.
Különféle kábítószerekkel él. Fellépései előtt ezekkel stimuláltatja magát.  
Zseni a maga módján, de élete gyertyáját kétfelől égeti, s nem éri meg a 45 életévet se.
Az általa folytatott életmóddal nem is tehette.
Úgy nyilatkozott, hogy minden általa előadott éneket szereti, különben nem énekelné el őket.
Szeretett poénkodni. Hallgatóságát olcsó bizsukkal, általa viselt sálakkal megajándékozni.
Élete menedzsere, Parker ezredes árnyékában telik.
Sokan hasznot húznak az ő jövedelméből.
Emlékezetem szerint temetése alkalmával hatalmas tömeg gyűlt össze.
Közülük hárman meghaltak a tolongásban.
Mindent összevéve fura élete volt.
Ide a szocialista világba csak a hangja érkezett meg, de az általa előadott számokon generációk nőttek fel, az akkori korosztály bálványává nőtte ki magát.
Magam is kedvelem sok nótáját mind a mai napig.  

Van annak néhány évtizede, hogy kedves ismerőseim az idősek otthona mellett érveltek, mert hogy szakszerű ellátást kapnak az otthon lakói, teljes a komfort, naponta orvosi ellátás kapható, egészséges mozgásra is van lehetőség, diétás vagy minőségi étkezés kétszeri meleg, háromszori hideg étkezéssel.
A magány felszámolásának a helye, hiszen lehetőség van a társas foglalkozásokra, játékra. Nyugaton ez már mindennapos gyakorlat.
Nálunk még ódzkodás van ellene.   
Idősödvén óhatatlanul megfordul a fejünkben: Mi szól mellette, mi szól ellene?
A felsorolt kényelmi, komfortot bemutató összetevők ellenére a beszűkülés tényét hordozza a kérdés.
A döntési szabadság bizonyára szűkül, persze vele arányosan a felelősség is.
A kiszolgáltatottság kissé hasonló lehet a kórháziéhoz.
Az otthonra ki lehetne írni bízvást, hogy „Lasciate ogni speranza voi ch' entrate” (Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel) legalábbis annak a reményével, hogy innen visszatérsz a civil életbe. Az idősotthon nem a végső otthon, hanem a földi élet utolsó otthona.
Akik értekeznek a bevonulásról, el szokták mondani, hogy nehéz a szokott tárgyaik jó részétől megválni.
A legszükségesebbeket vihetik, de az új apartmanok nem túlságosan nagyok.
Ugyan vannak luxusnak számító 40 m2-esek, de most találkoztam egy leírásban azzal, hogy az ottani lakosztályok egységesen 20 kvadrátmérteresek, és ebbe a fürdőhelyiség is belefoglaltatik.  
Azt hiszem, hogy a vénülő ember maradjon otthon, amíg bírja magát.
Ha pedig már nagyon megfogynak az erői, az idősotthon akkor is csak az egyik megoldás.
Létezik még az is, hogy valamelyik rokona költözik hozzá, illetve, hogy ő maga költözik valamely rokonához, ahol felvállalják megrokkant egészségi állapotával együtt.
A kérdés nem könnyű, és még bennem se dőlt el, hogy mit szán nekünk a sorsunk.
Egyelőre egy közhelyként ismert vándoranekdota poénjával ütöm el felvetésemet.
A bajor paraszt így szól a feleségéhez: Drágám, ha az egyikünk meghal, én a vidéki nyaralónkba költözök.

Vélhetően nem árulok el nagy titkot, ha azt írom, habemus Papam!
Igaz, hogy nem az egyik esélyes, a magyar bíboros lett az egyházfő, nem is lett III. Damasus, amit én tippeltem a hasamra ütve. XIV. Leó lett a választott neve.
És az is igaz, hogy nem tartott sokáig a konklávé, noha erre tippeltek, akik szeretnek tippelni.
Két fekete füst után fehér füst szállt fel a konklávé második napjának délutánján.
Nacionáléját az alábbiakban teszem közzé, abban a formában, ahogyan a FB-on találtam.
A bíborosi testület döntésének értelmében XIV. Leó Róma 267. püspöke, egyben a Katolikus Egyház feje. Fehér füst szállt fel május 8-án, 18.08-kor a Sixtus-kápolna kéményéből, és megszólaltak a Szent Péter-bazilika harangjai, ezzel jelezve, hogy újra van pápánk: Robert Francis Prevost személyében. Robert Francis Prevost OSA Ágoston-rendi szerzetes és a Püspöki Dikasztérium prefektusa, 1955. szeptember 14-én született Chicagóban (Amerikai Egyesült Államok, Illinois állam). Szent Ágoston rendjébe lépett, majd 1981. augusztus 29-én letette az örökfogadalmat. 1987-ben teológiából doktori fokozatot szerzett. 1988-ban Peruba, a trujillói misszióba küldték, hogy a Chulucanas, Iquitos és Apurímac vikariátusokban az ágostonos jelöltek közös képzését vezesse. Ez a misszió 11 évig tartott, ezután kinevezték a chicagói Jó Tanács Anyja tartomány perjelévé, később pedig a rend általános perjelévé. Így ő lett a felelős az Ágoston-rend tervezési és irányítási folyamataiért. Ferenc pápa 2014. november 3-án kinevezte őt a perui chiclayói egyházmegye apostoli kormányzójává, és ezzel szufári címzetes püspöki méltóságra emelte. 2014. december 12-én szentelték püspökké. A pápa 2020. április 15-én kinevezte őt a callaói egyházmegye apostoli kormányzójává, majd ezt követően, 2023-ban a Püspöki Dikasztérium prefektusává.
A Szentlélek pedig azt sugalmazta a választó bíborosoknak, hogy R. Prevost legyen a pápa.
Ő lett.
Isten segítse főpásztori munkájában még nagyon sokáig!

Ha valaki ma Jókai könyvet vesz a kezébe, a kötet végén merő figyelmességből készült vaskos szójegyzékkel fog találkozni, mely azokat a szavakat rendezi abc-rendbe, amelyek ma nem közérthetők az átlagember számára.
Jókai bőven élt ezekkel, de nemcsak az ő korában keletkeztek olyan szavak, amelyeket a köznyelv elfeledett vagy éppen soha sem használt.
A Szülőföldem Magyarország c. antológiában bőven találkozom ilyenekkel.
Major Ottó emlegeti a Rausedylt. Nem tudom, hogy létezik-e még ez a tabletta?
Száraz György aztán belevezet az idegen hangzású szavak sűrejébe.
Ilyeneket ír: buszma, szittyó, gölüszemű, pöntyög, böllenködik, séremórál, skribál, susinka, perváta, krispindli, ambrella, zsendice, bulenerek, kvádok, tikácsoló tyúkok, buffogó cséplőgép, pádimentom, szülike, bicsak és bokszer, kongó (kuruckorabeli rézpénz), garabonciás, pormanyik, marmancs, valcol…
Szakonyinál olvasom: nyiszorog, zörömböl, grábla, nyikordul, mázsaház, poncikter, s leír néhány tájnyelvi mondatot is:
El kölled ám gyünni Sopronba is eccer, had lásd, az is mekkora város…
Kátottam neki, de hiába!…
Bejárt a vonat…
Egyes fogalmakat megmagyaráznak a szerzők, másokat meg nem.
Ezek kapcsán jut eszembe, hogy a külföldről haza érkező jezsuiták olykor azt hitték, hogy magyarul beszélnek, mikor ilyeneket mondtak: bene, molto bene, majd rekuperálod… équipe, non capisco, aggiornamento, ecco.
Nagy rébuszokat hordozó közeg a nyelv.
A magyar is, de az ideérkező, le nem fordított szavak sokasága is.
Adva pl. a scanner. Másológép, szövegeket lehet vele a számítógépbe bevinni.    
De kezelője mit csinál?
Szkennel? Szkennerel? Szkannerol? Szkannol? Szkennerezik? Szkannerozik?
Nem is folytatom.

Baráti társaságban felvetődött tegnap, hogy vajon hogyan kell értelmezni a misékben elhangzó mondatot:
Gratias agimus tibi propter magnam gloriam tuam.
Magyarul: Hálát adunk neked nagy dicsőségedért.
Ugye, ez egy őskeresztény formula a Glória kanonikus ima szövegtestében.
A hála szó az értelmező a szótárban: a köszönetnek s lekötelezettségnek a jótevő iránti érzése.
A hálálkodás: a megkönnyebbülés és a megelégedettség kifejezése.
A dicsőség jelentése nagyszerű tettel kiérdemelt fényes hírnév, elismerés: a tisztelet s hódolat kifejezése.
Ilyen értelemben egy régies és nagyon tömör megfogalmazása annak a köszönetnyilvánításnak, amelyet a végtelen Isten iránt érzünk nagyszerű tetteiért, melynek során a világot létbe hívta és bennünket szabad akarattal  felruházva megálmodott, a világba helyezett.
A nagy dicsőségedért helyett ma inkább azt mondhatnánk, hogyköszönetünket fejezzük ki tündöklő cselekedeteid miatt.
Szavak, szavak, szavak, amelyek nem igazán képesek leképezni azt az érzést, amelyekből felfakadnak.
Örülünk a teremtésnek, a gondviselésnek, az élet túlvilági végtelenségének, az üdvösségnek, melyek éppen húsvét hajnalán lettek osztályrészünkké.
Istennek lekötelezettjei vagyunk, s ekképpen fejezzük ki hódolatunkat előtte:
Gratias agimus tibi propter magnam gloriam tuam.
Lehetne még százféleképpen…

A májusi eső aranyat ér – tartja a közmondás. Persze hogy…
De amit a meteorológia mondott, az nem biztos, hogy aranyat ér. Azt mondta ugyanis, hogy az egész országban kialakulhatnak zivatarok. Az osztrák–magyar határszélen hatalmas jégeső zúdult a vidékre. Golflabda nagyságú jegek estek az esti órákban.
Éjjel felébredve az eget fürkésztem, és azon gondolkoztam, hogy fel kellene öltöznöm, és az autót az erkélyek védelme alá helyeznem, mert ha itt is golflabda nagyságú jéggolyók hullanak a felhőkből, azok beverik a szélvédő üvegét, bekalapálják a kocsitetőt.
Aztán arra gondoltam, hogy a jégesők nem szoktak országos méretűek lenni. Remélhetőleg ez a jelen helyzetre is igaz.
Győzött a lustaságom, visszafeküdtem aludni.
Bár ne tettem volna.
Álmomban unokákért kellett menni az üzemi óvodába, de ehelyett összetalálkoztam a feleséggel, s mielőtt egyeztettük volna, melyikünk induljon a kicsikért, szem elől tévesztettük egymást egy üzletközpontban. Mivel nem találtam meg, egyedül indultam a céghez az unokákért. Közben beesteledett. Én az esti csúcsforgalomban bóklásztam villamosról autóbuszra, és vágtam át a téren rézsút gyalog. Az órámra pillantottam. Láttam, hogy későre jár. Már este hét óra van. Ezek után joggal tartottam attól, hogy alapos fejmosást kapok az óvónőtől, vagy netán a gyerekekre vigyázó takarítónőtől.
Inkább felébredtem.
Nincs üzemi óvoda,
nincs ott unoka,
nincs késő,
itthon fetrengek az ágyamon.
Odakint esik az eső (no nem jégeső, csak amolyan földeket meglocsoló aprószemű ködszitálás).
Reggeli után vásárolni mentünk. Néhány fotót csináltam a szélvédő mögül.
Ha ezek valamilyen véletlen folytán első díjat nyernének, csakugyan elmondhatnám, hogy a májusi eső aranyat ért.

Nálunk most van anyák napja. Franciaországban máskor van (május utolsó vasárnapján, kivéve, ha akkorra esik pünkösd. Fiúnak születvén lehetetlen megélnem az anyaságot, de szeretettel, megbecsüléssel gondolni rá annál inkább lehetséges. Isten éltesse gyerekeim anyját és általában is az anyákat!
***
Idén késik a tavasz, alig láttam nyíló orgonát. Persze előfordulhat, hogy azért nem láttam, mert leszedték őket. Most a vadgesztenye gyertyái dominálnak. Sok ilyen fa van a környékünkön teli fehér kúpos virágokkal.
***
Kettős fronthatás van ma (a meteorológusok megállapítása).
Hogy is kell elképelni a kettős fronthatást?
A hidegfront rángat jobbfelé,
a melegfront rángat balfelé, és
a kedves frontérzékeny ember meg cikázik ide meg oda.
Olyan módon teszi, mint a katonáéknál a féltag, amelynek kiadják a parancsot: Oszolj!
A tag két emberből áll, így tehát a féltag egy ember, aki a parancs elhangzása után nem tudja, hogy hová legyen. Próbálhat oszolni, de nem sikerülhet neki, legfeljebb ha aknára lép.
Ilyen radikális lépéstől meg az Isten óvjon minket!
***
M.-ék örökbe fogadtak egy fekete kutyakölyköt. Most mindnyájan kutyulnak. A francia unokák meg – mint anyjuk írja – kissé irigykednek, mert hogy nekik nem adatott kutya.
A kutyákról sok nóta szól. Kettő szövegét idézem ide:     
- A kutya a holdat ugatja,
mert a hold a kutyát nem ugatja,
Hollári hollári hollári hó,
hollári hollári hollári hó.
- Akinek nincs kocsija, az gyalog megyen Pestre,
Akinek nincs kutyája az maga ugat este,
Hej, rica, rica, kukorica, kukorica derce
Megölelem a rózsámat minden áldott este.
(részlet Dankó Pista és Gárdonyi Géza magyarnótájából)

Olvasom a Szülőföldem, Magyarország c. antológiát. Számos író emlékezik arra, hogy mit jelentett neki szűkebb pátriája. Eszembe jut, hogy magam is írtam a kelenföldi villamoson utazva az elém táruló helyekről, ahol gyerekkorom első tíz évét töltöttem. Írtam egyszer azokról a helyekről is, ahová időről időre elköltöztem. No meg a 29-es buszjárat állomásairól is, hiszen azzal utaztam másfél évtizedig a szerkesztőségbe.
Most Garay Gábor visszaemlékezéséből idézek, aki haza-hazalátogatott a Felvidéken élő nagyapjához, így megfordult Szinyeújfalun is, ahol Szinyei Merse Pál, a festő élt. Vele kapcsolatban emlegeti a Lila ruhás hölgyet, „Zsófi nénit”, aki még százéves korában sem támasztotta volna meg a derekát a széken. „Így ült, szálfaegyenesen… Századik éve felé már csak üggyel-bajjal tudott cérnát fűzni a tűbe, és amikor anyám megkérdezte, miért nem vesz szemüveget, méltatlankodva szólt: »De hiszen az rosszul áll nekem!«”
Az én sorsom a jezsuiták megrendelésére készült Feszty Masa-képpel (Úti Boldogasszony) hozott össze. Mondják, hogy a rajta lévő Szűz Mária modellje a Várban élt, és az ölében tartott kis Jézus nem más, mint a csecsemőkorú Blanckenstein György, aki éppúgy pap lett, mint bátyja, Miklós, aki viszont nekem volt osztálytársam. Kicsi ez a világ.
Garay megemlíti, hogy a gellérthegyi vízesésről a gyermekkorába vivő emlék, a Tarpataki-vízesés jut eszébe, „ott zúgott félelmetesenö. Mint írja: „Égiháborút is megéltem ott egyszer: csapkodott a mennykő, a szűk elsötétült patakvölgyben, a Tátra kétezer méteres csúcsai alatt. Miközben megduzzadtan dübörgött a vízesés. Azt hiszem, akkor fogtam felelőször, mit jelent ez a szó: elemek.”
Az én hasonló élményem az osztrák Aroldsteinbe visz. Szabó Ferivel, feleségemmel, és G. Á.-val töltöttünk ott egy délutánt és egy éjszakát. Nos, az a völgy éppen olyan szűk volt, és éppen olyan magas hegyek közé zárt, mint amilyenről Görgey Gábor ír. Ott ismerkedtem meg én is az elemek zajával, a hatalmas égzengéssel, villámok cikázásával. Grandiózus élmény volt.

Én nem tudtam azt, kérem, hogy Csukás István is Békéstarhos tündérkertjében iperedett zenei anyanyelvében megfürödve. Feltörekvés gátlásokkal c.  visszaemlékezésében hosszan ír életének erről a szakaszáról. Ilyeneket:
„Nehéz óráimban elég volt e pár évre visszagondolnom, hogy életkedvem feltápászkodjon, homályosodó hitemet egy kis fénybe tartsam. A napszakok, az évszakok felfedezésének a kicsordult szívű kamaszszerelemnek, s az életre szóló kamaszbarátságoknak kora volt, - „megemelve”, aláfestve, mint egy érzelmes film a zenével. Mintha nem is e világon, mintha nem is ebben az országban éltünk volna! Körül is voltunk kerítve új drótkerítéssel, tán még szigorúbban, mint a gróf idejében. Kapcsolatunk a világgal egy-egy nehezen kisilabizálható, homályos célzásokkal teli levél volt; … miközben angyali motettákat, vagy legalább annyira ismertelen népdalokat énekeltünk. De a levelekkel nem nagyon törődtünk, a szúrós pillantásokat nem értettük – a zene elvitt egy tökéletes, boldog világba; elnézést a blaszfémiáért, de nagy zeneköltőnk is úgy jelent meg közöttünk, mint egy jóságos apostol, hatalmas Hudson-kocsijából integetve.” Tudom, hogy olyan ez a tarhosi élet már, mintha regény lenne, kicsit gyanakodva hallgatja mindenki, hogy szép-szép, de sok benne a kitalálás! Pedig semmi kitalálás nincs benne, sőt nyilvánvalóan szűkösebb és szürkébb a leírás-felidézés, mint ami valójában volt!”
Gyönyörű.
Csukás (1936) ifjúsági íróként aratott sikereket. Hát persze, hogy... Nem volt jó káder. „Az 1960-as évek közepén Kormos István csábítására” lett azzá – akinek később az íróasztalát is megörökölte. Ő kérte, hogy írjon gyerekeknek. Ebben a korban több jó tollú író menekült a gyermekirodalomba, amely megélhetésüket biztosította.
Visszatérve Békéstarhos tündérkertjére, amikor én kezdtem iskolába járni, már felszámolták a szúrós tekintetűek a Kodály megálmodta bentlakásos zeneiskolát. De a Kodály-módszer még javában élt. Engem jólelkű, tehetséges fiatal tanárok vezettek a zeneelmélet szépségeibe.
Nekem is a tarhosi angyali motettákhoz hasonló élmények fűződnek a növendékekből verbuválódott ifjúsági zenekarban való szereplésemhez. A zenekar a KISZ égisze alatt működött Oberfrank Géza dirigálása mellett.
A Sződd a selymet, elvtárs, meg a Vörös Csepel időszakában oázisnak éltem meg J. Haydn, Bach, Mozart zenei közegét. Katartikus élmény volt Händel Messiásának az elejét és a Pifa c. epizódját megszólaltatni. Utóbbi egy szicíliai pásztordal, vagy csak stílusában az. Hallatlanul kiegyensúlyozott békés zene, amelyben minden a helyén van, amely megnyugtat, amely szelíd csillogású értékeket mutat fel. A kottára fel lehetett volna írni: Religioso, mert olyan áhítattal vezettük elő a technikailag egyáltalán nem nehéz muzsikát.
Tehát amit Csukás ír, az a valóság szelete volt, nem kitaláció.
Hitelesíthetem.