Mickey webnaplója

Írom posztomat  - rontom-bontom - december 20-án.
A meteorológia szerint mától (szerda) vasárnapig a következő frontok váltják egymást: Hideg, hideg, meleg, hideg, meleg. Az arra érzékenyek ma fejfájásra ébredtek.
Az összesen három megtartott rorate-jellegű miséből csak ez utóbbin vettem részt. A korábbi kettőről igazoltan maradtam távol (COVID-omikron). Meg nem erősített hírek szerint az egész ház kovidos. A fene tudja, hogyan: egymást fertőztük volna, vagy egymástól függetlenül, külön-külön részesültünk ebben az „ajándékban”.
Arany J. versének (A régi panasz) igaza rám is áll:
Századoknak bűne [= covid vírus], átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
***
Kiganajoztuk a lakást. A barna szobát, a lila szobát, a nagyszobát, a fürdőszobát, az előszobát, az étkezőt, a konyhát. Amikor lezuhanyozok, megállapítom, hogy „fogytam”. Áll ez a lakásra is. Amennyire megtelik a porszívó zsákja, annyi a fogyás.
***
Á. unoka biztos már hazaért MMóvárra, mert nem jelentkezett. A tervezett vonat több órája hazarepítette.
Nekik, a Piliscsabaiaknak, a ráckeveieknek és a franciáknak jó készülődést Jézus születésnapjára.

Évről évre belefutok ebbe az érzelmekben bő történetbe.
„Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
- Ezt szeretnéd megvenni?
A fiú bólintott, de nem vette le szemét a kirakatról.
- Nem is lehet drága - folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
- Gyere, menjünk be az üzletbe...- és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős
ereskedő. Udvarias mosollyal szólt:
- Éppen zárni készülök.
A férfi hunyorított a szemével:
- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, mit szeretnél.
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
- Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk,
figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított.
Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.”
Ha így volt, ha nem, lehetett volna akár így is.
A történet egy személyes élményt is előhoz énemből.
Évtizedekkel ezelőtt történt, hogy délidőben rendes szokásomhoz híven leszaladtam az irodából a sarki henteshez, hogy meleg kolbásszal verjem el éhségemet. Elég sokan eszegettünk a pultoknál állva.
A pultok alatt egyforma hulladékgyűjtők nyelték el a maradékokat: virslivéget, mustárt, kenyeret miegyebet. A nagy nyüzsgésben feltűnt egy csőlakó, aki szorgalmasan turkált a hulladékban, a talált kenyeret kezdte falni. Egy fiatalember látta mindezt, és két adag melegkolbászt kért. Egyiket odavitte a klosárnak, a másikat maga ette meg.
Nagyon elszégyelltem magamat.
Én is megtehettem volna, de nem én voltam az, aki megsajnálta a nyomorultat.

Türelem, rózsát terem.
Eljött a várva várt nap, a gumicsere napja.
Mától kezdve jöhet számum, jöhet ciklon, mi csak megyünk az utakon.
De vajon jön-e, avagy fölöslegesen cserélgetjük a gumit.
Jut eszembe, egyszer már megírtam: forgalmazni kellene téli gumis cipőket, csizmákat. Biztosan jól fogynának.
T. rosszul tudta, hogy Á. mikor megy vakációra. Nem kedden – szerdán.
***
Berecz András egy interjúban említi, hogy szerette az otthon készült madártejet, máglyarakást, és aranygaluskát.
Gyerekkoromban madártejet elég gyakran kaptunk, az aranygaluska és a máglyarakás nem volt divat nálunk, bár mindegyiket szeretem, ettem is, sőt máglyarakást egy ízben magam is készítettem.
Én melléjük tenném a stíriai metéltet is. Az is finom, és ha ritkán is, de felkerül az ebédlistára.
Berecz András a vele készült interjút imigyen zárja: „ha az otthon a kikötő, akkor az ünnep a világítótorony.”
Ez karácsonyra különösen is igaz.
***
Olvasom Schäffer Erzsébet rövid írásait.
Megannyi gyöngyszem.
Mondatai kötnek, a történeteknek megvan az ívük.
Az olvasó ott érezheti magát a történet helyszínén, mintegy megfigyelőként.
Nem kerül erőfeszítésbe mondandójának megértése.
Ráadásul nézőpontjával könnyű azonosulni.
Legalábbis nekem.

Jöttek, láttak, győztek, és mi is itt voltunk, láttunk és győztünk.
Jöttek az unokák, szombaton Levi és a papa, tegnap Rita és a papa (Mica), no meg Matyi unoka. Ágoston nem jött, ő itt van tartósan.
Akik jöttek, azok láttak minket, meg azt, hogy nagyobb tömegre készültünk. Ez jól leolvasható volt a beszerzett péksütemények számán.
No és … győztek.  
Matyi az okos telefonok elállítódott programját pofozta alapállásba, Mica az új nyomtatót installálta eredményesen, Tücsi is győzött: M. és Levi farmerjeit kellő méretűre felvarrta.
Én is győztem, ill. nem győztem csodálkozni, milyen szép és beszédes Ritácska, aki apjával a Diótörőt nézte meg szakértőhöz illő lelkesedéssel, és utána a Fő tér jégpályáján rótta a köröket.
Megjutalmaztuk egy Actimellel.
Ünnepi kajálás, borozás, kávézás, döfönye.
Ami a névnapomat illeti, fogadtam az ajándékot, amelyet Ritácska hozott a család nevében. Egy össznépileg megfestett ünnepi bögrét, egy csokit és gyümölcsteát.
Mica Lackfi J. új kötetét kapta, meg egy  nagy nápolyit, melyet azonnal befalt, hogy ne foglalja a helyet a táskájában.
Á. nem tudta még, hogy mikor kívánja meglátogatni a családját.
Tücsi tudta. Kedden.
Vonatok elég sűrűn járnak MMóvárra, és igen gyorsak. Majdnem azt írtam, MMÓvár Hauptbahnhof.  A railjet Münchenig megy, és sok Hauptbahnhofot érint a hangosbemondó szerint.
***
PS. Ma van apánk halálának évfordulója. 63 éve hunyt el. R. I. P.

Nem mondom, hogy várakozni tilos, de hogy jobb a jelenben maradni, az valószínűleg igaz.
A Jézus parabolájában szereplő gazda hombárokat akar építeni, hogy a gazdag termésből sokáig gondtalanul éljen. Nem figyel a hangra: Esztelen, még az éjjel számon kérik a lelkedet!
Persze kétélű ez a várakozás dolog. A szép események bekövetkezését remélő várakozás segít élni. Elég arra gondolni, hogy hányan nem halnak meg, ameddig el nem búcsúzhatnak feléjük tartó rokonuktól.
De az is igaz, hogy a puszta várakozás idegőrlő, és eseménytelenség okozója lehet. (Nem várok holnapig, jó ha kibírom hajnalig...)
Nem csinálok semmit, mert várom, hogy a bejelentkezők megjelenjenek az ablak előtt. Stb...
És nem, és nem, és nem…
Késnek.   
Értelmesebb aktivitásban várni.
Tenni dolgunkat, aztán úgyis bekövetkezik a várt esemény, vagy sem, mert valamilyen oknál fogva meghiúsul.
És hányszor meghiúsul!
A rossz dologra várakozás meg éppen nem segít élni. Hallottam olyan apáról, aki szombatra tűzte ki a komisz gyerek megverésének az idejét. Nem dicsérem az eszét. Az se lehet kellemes, ha a halálraítélttel közlik, hogy még hány órája van hátra.
Gyerekkoromban történt, hogy a szomszéd gyerekre rászólt az öreganyja, Na, csak vigyázz magadra! Estére lesz ne mulass, majd ád ám apád!  Mire a gyerek: Az én apám nem Ádám, hanem Sándor.  
***
A várakozás azért lehetséges, mert a tér-idő koordinátái között élünk.
Ezért meglepő egy ilyen kijelentés: Az idő kezdete előtt. Az idő (és a tér is) az anyagvilághoz van rendelve. Az idő kezdete előtt nem volt idő, tehát nem lehetett előtte semmi. De az anyagvilágnak volt kezdete. Célszerűbb az időn kívüliség dimenziójáról, az időn kívüli létről beszélni.
Nemde?
De de.

Volt idő, amikor three peaks-t játszottam. A pasziánszjáték számlálója kumulálta az eredményt. Arra voltam kíváncsi, hogy mi lesz, ha elérem a 100 000-s számot. Nem is tudom, mire számítottam. Tán arra, hogy a kerek számot elérve a játékvilág peremén üldögélve lelógathatom a lábamat a semmibe?
Nem ez történt, hanem – el nem képzelitek – tovább számolt … 101 000 stb.
Ki hitte volna!?
Abbahagytam a játékot. Pedig a végtelen előtt valamivel alighanem befejezte volna a számolást, és kezdte volna elölről.
Az agyrágóbogár etetése céljából, vagy ki tudja mi másért, rákaptam három különféle ötbetűs játékra, amelyek közül leginkább a SZÓZAT játékot favorizálom. Hogy miért? Magam se tudom. Ez a kitalálós egy betűnek jelöli a kétjegyű mássalhangzókat. Így a felhasználható betűvariációk száma jelentősen megnő, igaz, hogy nyolc próbálkozást engedélyez (szemben a többi kettővel, amelyek csak hatot engednek).
A lényeg a lényeg… Elkezdtem játaszani. (Ez is kumulálja a nyert játékok számát.) De, ha egyszer nem sikerül a megoldás, elölről kezdi a számolást. Sportot csináltam belőle, hogy minden feladatot megoldjak. Egyszer 65-ig jutottam folyamatosan, most 101-nél tartok. Ez annyit jelent, hogy 101 egymást követő napon eredményesen dolgoztam.
Ám egyre inkább feszültségben tart a sikeresség kényszere. A mai eset aztán végképp elgondolkoztatott. Egymás után négy jó betűt találtam: ELVÉ. Az ötödikre a lehetséges variációkat végig próbáltam, de képtelen voltam rájönni, hogy miféle betű lehet a végén, hiszen az ELVÉT szót nem fogadta el, és már csak egy próbálkozásom lehetett. Csaknem kizárásos alapon beírtam: ELVÉR. És ez a megoldás!!!
De vajon megoldás-e?
A magyar értelmezőszótár nem ismer ilyen szót, és a Czuczor-Fogarasi sem. A Google talált egy előfordulást, amely nem személynév, hanem egy csasztuskában szerepel – tán elver értelemben.           
Érdemes megőrülni ezekért a szófejtő játékokért?
Nem valószínű. Nemegyszer előfordult, hogy amit az egyik játék létező szónak fogadott el, a másik kiírta, hogy nem ismert a szó.
A fene ismeri ki magát közöttük!

A jóságos Beton püspök atya kötetkéjét (A legszebb kor) olvasom. Két idézetét emelem ki, noha egyiptomi beszámolója is magával ragadó, és a többi elmélkedése is.
Az első szemelvény tükröt tart elénk.
„Ó, ha csak arra kellene igent mondani, hogy Istenben három személy van, és hogy Krisztusban két természet egy személyben egyesül, igazán nem rendülne meg bele egész emberi valónk. De hitünknek az is a tárgya, hogy nem szabad egyszerre két úrnak szolgálni, mi pedig egynek sem akarunk. Az is a tárgya, hogy ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Attól féljetek, aki a testet is és a lelket is a pokolra taszíthatja. Mi pedig ettől is, attól is félünk. Az is a hit tárgya, hogy aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét mindennap. Mi pedig azért akarunk utána menni, hogy vegye le keresztjeinket mindennap. Az is a hit tárgya, hogy aki nem mond le mindenről, nem lehet az én tanítványom. Mi pedig a tanítványai is szeretnénk lenni, de semmiről sem mondunk le…
Hinni, milyen más ez, mint „jó fiúnak” lenni. Azt csináltuk a hitből, amit az angyalokból: puttókat, szöszi fürtökkel, aranyos szárnyakkal. Pedig a hit olyan, mint Jákob angyala: sokáig kell vele birkózni, amíg megáldja életünket.
…és a másik:
„A levert magyar forradalom után történt. A balassagyarmati plébánián este véget ért a jegyesoktatás. A fiatal pár lent a ház előtt a fák árnyékában még beszélgetett, amikor fegyveresek érkeztek.
Csengettek.
Az egyik emeleti ablakból kinézett az atya.
- Kit keresnek? – kérdezte.
- Thiry Istvánt* (1933-2000).
- Mindjárt megnézem.
Azzal átment a saját szobájába, és máris visszatért a nyitott ablakhoz.
- Nincs a szobájában! Mit mondjak, ki keresi?
A válasz elmaradt, a hívatlan vendégek továbbálltak.
*Thiry István a Regnum Marianum papja volt, őt is börtönre ítélték koncepciós perben.

A 20. sz.-i magyar elbeszélők kötetiből több mint 1200 oldalt olvastam, míg rátaláltam egy szellemes, mégis irodalmi értékű novellára. Szerzője Kós Károly, építész, írásának címe: Koronázási emlékeim.
A novella azt meséli el, hogy Bánffy Miklós grófot kérik fel, irányítsa a IV. Károly és Zita koronázása helyszínének felékesítését. A gróf többek között Kós Károlyt kéri fel a munka megálmodására, elkészíttetésére.  Így számol be róla a szerző.
…amikor a sors szeszélyes akaratából szerény részese voltam annak a művészcsoportnak, mely Bánffy Miklós gróf közvetlen parancsnoksága alatt és irányításával az utolsó magyar király koronázási szertartásának külső művészi munkálatait tervezte és végrehajtotta, a rajtam való hétköznapi ruhának és fehérneműnek nem voltam boldog tulajdonosa, csupán szerény és háládatos árendálója, aki azokat sógoromtól kaptam volt kölcsön. Viszont ugyanakkor, a háború kellős közepén, ötvenszázalékosan rendelkezésemre állott egy tekintélyes és kitűnő szürke autó, katonai jelzéssel és katonasofőrrel, melynek tülkölésére minden rendőr haptákba vágta magát és szalutált. Sem azelőtt, sem azóta nem állott rendelkezésemre semmiféle autó, és nem szalutáltak nekem a rendőrök…
Egy ilyen kontrasztos indítás után elmeséli Kós, hogy a rövidre szabott határidőkkel, a zord időjárással (tél hidege) és a bürokráciával megharcolva hogyan készült el a mindenféle díszlet, a királydombtól kezdve a hatalmas országzászlóig és a kifeszített óriás molinóig. Igénybe vette hozzá a rendőrséget, a katonaságot, de még a tűzoltókat is.
Érdekes kortörténeti adalék a hiteles tanú visszaemlékezése jóvoltából. Izgalmas és szellemes munka.   
***
Azon gondolkozván, hogy miért is áll hozzám ily közel a leírás, rájöttem, hogy a hasonlóság okán. Lapszerkesztőként ért az a felkérés, (amit több neves szerző elutasított), hogy írjak cikkeket adott címszavakhoz, és találjak ki tartalmakat egy készülő jubileumi albumhoz (Jubileum 1000-2000). A feladatot elvállaltam felmérve, hogy akárhogyan sikerül is, nincs mihez hasonlítani, mert minimum ezerévenként keletkezik egy ilyenhez hasonló mű.
Az album elkészült, s köze is volt a koronázási helyhez a szervezők (Blanckenstein M., Csupor Z, Szalay Olga) miatt. Nem mindenki reagált, aki felkértem, nem mindenki dolgozott úgy, ahogy szerettem volna, de így is sok elismerést kapott a kiadvány.
Rég volt, szép volt.        

Kütyüsimogató jelenünkben nem ritkák a könyvtárak felszámolása. Egy alkalommal én is meghívást kaptam, hogy egy immár mások által kiherélt könyvállományból vigyem, amire szükségem lehet.
Ellenálltam a kísértésnek.
Nem volt nehéz, mert emlékezetem szerint ez arra az időre esett, amikor nem volt autónk. A könyvek pedig – mint ismeretes – elhagyják magukat. Más oka is van visszafogottságomnak. Idősödve arra kell gondolni, hogy hogyan szabaduljunk meg házikönyvtárunk darabjaitól – megkönnyítve az egykori örökösök dolgát.
Hogy egyáltalán a témával foglalkozom, annak az az egyszerű oka, hogy álmomban megjelentem a szerzetesek házában, ahol a könyvtárak likvidálása folyt. Az álom képtelensége abban állt, hogy volt főnököm, néhai SzF könyvtárának a felszámolása is napirenden volt, ám a könyvespolcok között éppen vele találkoztam. Feri annak idején jelentős mennyiségű könyvet gyűjtött össze Rómában, és menekített Bp-re hazatelepülésük alkalmával.
Tehát ott álldogált a könyvek közötti folyosón, és sajátos mosolyával fogadott.
Azt magyarázta, hogy lanyha az érdeklődés.
Egy naptárt mutatott, aminek az egyik lapja félig hiányzik. Az illető nem vitte el az egész naptárt, csak az őt érdeklő idézetet nyeste le az oldalról, mint ahogy a sonkából nyesnek le egy-egy szeletet. Feri derűs volt. Kicsit még beszélgettünk, aztán felébredtem.   
***
Miközben írom a posztot, megérkezett postán egy doboznyi új könyv. Amolyan karácsonyra szánt kötetek.  Knyígi… legyintene a szibériai rab, aki jóféle élelmiszerek érkezését remélte.
Tehát – ha akarom, ha nem – tovább gyarapodik könyvállományunk, még ha csak átmeneti jelleggel is.  
Mi lesz az olvasással, mi a Gutenberg-galaxissal?
Nehéz megjósolni.
Talán csak annyi, mint az LP lemezekkel és lejátszókkal. Aki szereti, hogy serceg a tű a lemezen, aki szereti, hogy imbolyog a Pick-up-fej a barázdákon, aki szereti, hogy forog a lemez, az továbbra is időt szán a régi időket idéző lemezhallgatásnak, mert teljesen más hangulata van, mint a CD-nek és társainak.
Ugyanígy, aki az olvasást azzal kezdi, hogy beleszagol a könyvlapok közé, s élvezettel falja a szövegeket, az továbbra is szeretni fogja a kézbe vehető könyveket. Az is megeshet, hogy információkért továbbra is a lexikonokhoz, enciklopédiákhoz fog nyúlni, és nem a google-t faggatja.
A többiek meg…?
Nyomkodják, simogatják a kütyüt.

„Ez az a nap, ez az a nap, mit az Úr rendelt”
– mondja a nóta, majd egy másik versszakában úgy folytatja, hogy
„eljön az Úr, eljön az Úr, aki úgy várunk…”
A dal nem magyar. Sem a dallama, sem a szövege.
Ma valahogy megérintett igazsága.
A nap minden reggel eljön, de nem minden reggel felhőtlen az ég, amikor csak sejtjük, hogy eljött (hiszen kivilágosodott).
Ám, ha teljes ragyogásában jön el, akkor minden megváltozik.
Felragyognak a színek, bevilágítja lakásunk minden zegét-zugát. Felerősíti tárgyaink harmonikus vagy épp ellenkezőleg: megmutatja dolgaink poros, kopott mivoltát.
Láttat.
Az amatőr fotós kihasználja az alkalmat, és elkezd képeket gyártani a fellobbanó fényekről és éles árnyékokról.
(Én is ezt tettem reggel).
Elgondolkoztatja az embert, hogy lehet az, hogy a kb. 150 milliárd km távolságból indult sugarak megtalálják az utat hozzánk, a lakásunkhoz, a szobáinkhoz, a tárgyakat reflektorfénybe állítva, minden porcikájukban megvilágítva? A fény nyolc percig utazik, míg elér hozzánk, hozzátok, hogy bearanyozza tárgyainkat.
Nem észbontó? 
A nóta folytatása szintén gyújtó hatású.:
„eljön az Úr, eljön az Úr, aki úgy várunk…”
Nincs mese, itt az advent.
Az úrjövet kifejtése áll előttünk a lehető legrövidebb formában.
Várjuk, hogy megszülessen, akinek el kellett jönnie.
Még 12 nap, és eljön.
Eljövetelére talán még sose volt ilyen szükség, mint 2023-ban.
Éltető napunk, melegítő napunk, sugaraiddal minket körbeölelő napunk, bennünket megvilágító napunk, jöjj el! Marana tha!