Mickey webnaplója

A rejtvények mindig is vonzottak. Az olaszmódra készült keresztrejtvények kivált. Ma fejeztem be egy 45 rejtvényt sorakoztató füzetet. Most mégsem erről akarok megemlékezni, hanem a tévé képernyőjén követett géniusz adásáról.
Olyan, mint megannyi másik tudást szondázó kvízjáték. A legelképesztőbb területek huszadrangú témáit is illik hozzá ismerni.
Amikor vágom a választ a kérdésekre, azon jár az eszem, vajon hányadik kérdésnél buknék meg? Nem ismerem a filmvilágot, a celebek világát és még jó néhány hasonlót (pl. krimit, ponyvairodalmat, a földgömb túlsó oldalán dolgozó filmsztárokat, szerepeiket stb.), hogy érdemben állhassam a sarat a világot jelentő deszkákon.
Tegnap tehát ülünk feleséggel a tévé előtt, s próbálunk együtt gondolkozni a versenyzőkkel.
(Egyiküket a felesége biztatta mondván: annyi kérdésre tudtál itthon felelni, próbálj szerencsét a műsorban.)
Próbált.
Nem nyert.
A nyerés tudásszint, slágfertigség, idegállapotbeli … no meg szerencse kérdése is.
Üldögélünk, találgatunk…
Odaszólok T.-nek: Meg ne próbálj rábeszélni valami hasonlóra! Nem érdekel az esetleges nyeremény. A kvízkérdések esetlegessége pedig nem vonz igazán.
Úgy érzem, azokra a kérdésekre tudok válaszolni, amik elvárhatók egy felkászült felnőtt embertől, a többire pedig érdektelensége folytán nincs elfogadható válaszom.
***
A végére egy poén arról, hogy szerencse is kell a sikerhez..
Amerika.
Ki mit tud.
Döntő.
Játékvezető: Uram, eljutott a döntőbe. Ha az utolsó kérdésre is jól felel, magáé az 50 000 dollár.
A kérdés két részből áll. Maga dönti el, hogy az A kérdésre vagy a B kérdésre akar-e előbb válaszolni.
Játékos: tudja mit? Legyen először a B kérdés.
Játékvezető: Mikor történt mindez?


 


     

Az ember megpróbál a lényeges dolgokra figyelni, s jobbára alig sikerül.
Amit egykor fontos dolognak tartott, vagy amit nem, egyaránt nem megy ki a fejéből, újra és újra felidéződik benne.
Most vagy egy fél órája az egykori osztályfőnökömtől hallott ének motoz bennem. Talán az az oka, hogy két francia unokánk beleszeretett a cserkészetbe. Cserkészvezetők lettek.
Nekem nem sok közöm volt a cserkészekhez. Talán csak annyi, hogy egyszer kaptam egy eredeti cserkészövet (hogy hova lett, nem tudom), és azzal indultam munkába. A hetvenes években történt mindez. Meglátott a folyosón a cég főosztályvezetője, rámeredt a LÉGY RÉSEN! feliratú övemre, sokáig nézte, majd némán tovább ment.
Máig nem tudom, hogy mit gondolhatott magában.
De nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt, amit egykori tanárom mesélt a gödöllői cserkésztalálkozóról (1933), amelynek résztvevője volt. Felidézett egy kánont, amelyet a francia cserkészek énekeltek.
ritmusa: ti ti tá, ti ti tá, ti ti tá, ti titi tá          (titi tizenhatod; ti nyolcad; tá negyed kotta).
szövege: jamboo, jamboo, jambojam, jambo-oree
persze ők így ejtették: zsamboo, zsamboo, zsambozsam, zsamboori
dallama
s, s m   s, m d   s, d s,   s, dm s
s, s m   s, m d   s, d s,   s, s,s, d
Lehet négy szólamban fújni.
Vajon ismerik a mai francia cserkészek?
***
Apám is jelen volt azon a világtalálkozón 1933-ban. Ő a lengyel cserkészek csatakiáltására emlékezett: Persze, hogy hogy írták a lengyelek, nem tudom, de hogy hogyan hangzott, arra emlékszem:
Dzej dzivo,   dzej dzivo,   dzej divo divo dzej
dzej dzivo, dzej dzivo,    dzej,     dzej,     dzej…
Hogy miért és miként őrződött meg bennem ennek a két mókának az emléke, arról nem tudok számot adni.
Annál is inkább nem, mivel ezeknek a jelentősége alig jöhet számításba.  
Talán inkább arra utalnak, hogy az ember sokféle emléket hordoz magában. Ezek egy része fontos, más részük alig nevezhető annak.
Ki tudja, hogy miért nem törlődnek a tudatunkból.   

Röhejes, de már megint elment az évből egy hónap.
Tudom, közhely, de csakugyan gyorsa eliramlik az élet.
Mert ahogyan egy nap, egy hónap, egy év elillan, elillan maga az élet is.
Sitty-sutty, és kész.
Koromnál fogva nem sok kötelességem akad.
Úgy érzem magamat, mint Déry Tibor, amikor a Napok hordalékát írta.
A nyugdíjas apró-cseprő gondolatait visszafogott cselekvéseit vetette papírra.
Úgy is érzem magamat, mint Prokop Péter, aki maga mellett tartotta az íróeszközeit, s amint eszébe jutott egy említésre méltó gondolat, azonnal feljegyezte.
Micsoda elszánás kellett hozzá, hogy magyarnyelvű köteteit egy olasz kiadóval kiadassa Rómában.
És megtette. (Talán örül is odaát, hogy elolvastam köteteit. Érdekelt az élete.) …
Mindenesetre így állt össze az évtizedek során tizenhárom naplószerű kötete.
És így nem áll össze semmi a magam részéről, mert nem hiszem, hogy az utókor érdeklődést fog mutatni apró szösszeneteim iránt.
Jól van ez így.
Korunkban rengeteg (túl sok) írásos és fotós, videós dokumentum keletkezik.
Nincs ember, tán még a mesterséges intelligencia sem, aki rendet tudna vágni ebben a nem természetes dzsungelben.
Emlékszem arra, hogy a digitális fotózás hogy megszaporította az elkészült fényképek számát. Amikor még csak hagyományos gépem volt, rácsodálkoztam ismerősöm kijelentésére, aki azt mondta, hogy a gélpével 8000 felvételt késztett eddig. Mi értelme ennek a hatalmas képanyagnak? – tettem fel akkor a kérdést.
Ma a saját felvételeim száma ennek a sokszorosa.
Posztjaim száma a 2006 óta eltelt 19 év alatt közel 10 000 bejegyzés.
Inflációt idéző számok ezek.
Mi értelme volt – van – ennek?
Íráskáim mint fű a rétgen: kicsik, zöldek, sokak. Idővel kiszáradnak.
Mi értelme volt – van – ennek?
Ha minden igaz, blogom életemnek igen nagyra nőtt ujjlenyomata.

A vicc szerint két pszichológus találkozik. Az egyik így szól:
- Látom, te jól vagy. Hát én hogy vagyok?
Este É. val jóízűen beszélgettünk vagy egy fél órát. Mondtam, hogy jól vagyok, csak kicsit szédülök.
Ám a szédülés nem akart elhagyni. Este a fejem is megfájdult, és szívem is elég hangosan kalapált. Nem hagyott aludni. Roppant kellemtelen érzés.
Próbáltam kitalálni, hogy mi okozza.
1 Az öregség
2 az elkezdett fogyókúra
3 a magas vérnyomás
4 a lecserélt gyógyszerek mellékhatása
5 a szokatlan melegfront (szédelgés)
6 a várható hidegfront (fejfájás)
7 kevés folyadékbevitel
8 a diabétesz
A felsoroltak tetszőleges kombinációi?
Mivel makacsul kitartott ez az állapot, a feleség azt ajánlotta, hogy igyak. Magam meg azt véltem, jó lesz egy vny.csökkentőt bekapni.
Mind a két tipp bevált.
Tudatosítanom kell, hogy több folyadékot kell innom. (Ennek ellentmondani látszik, hogy párhuzamosan vízhajtót is kell alkalmaznom.)
Micsoda felszabadulás megérezni, hogy helyreállt, lehalkult a pulzusom, nem fáj a fejem.
A 133. zsoltárt kezdtem idézni két változatban:  
Laudate Dominum, laudate Dominum, omnes gentes. Alleluia!
ill.
Áldjátok az Urat, áldjátok szent nevét, kik házában éltek napról napra, dicsérjétek szüntelenül.
Tárjuk ki a kezünket az élő Isten felé, áldjon meg minket Sionból az Úr, ragyogtassa arcát reánk.

Ébredés után köszönettel örülök a mai napnak.
Mivel tegnap megolvastam, hogy a fogyasztó szuri egyik mellékhatása a szédülés, tovább nem foglalkoztam szédelgésemmel. A megismert valósággal könnyebb szembenézni.
Egy kocka kenyér, egy kockasajt, egy marék gyógyszer és feketekávé édesítővel.
Ebből állt a reggeli.
Aztán a többi rutinok.
Megnéztem, hogy mi újság a nagy világban és idehaza.
Láttam OV-t, aki meglátogatta a helyi fideszes képviselőt a Czinel cukrászdában. (Jó hely.)
További rutinok.
Megfejtettem a háromféle szózat játékot, utána
két keresztrejtvényt mise előtt.
Tegnap felkerestem a könyvmegállót.
Csaknem üresen találtam. Azért a Szépség iskolája c. Medicina kiadványt magammal hoztam.  Átlapoztam.
Kb. 200 oldal foglalkozik a női testápolással és kb. 15 a férfiaknak szóló rész.
Közös viszont a fogyásról szóló fejezet. Megerősíti azt, amit a vezető főorvos fogalmazott meg: Mindennek a felét enni!
Igaza van, de zavar is, hiszen sose mértem az egészet, aminek a felét kellene enni, ráadásul befejező emberként arra törekedtem, hogy ne dobjunk el ételt.
„Inkább pocsékba menjen, mint kárba!”
Sajnos ennél bonyolultabb a dolog.
Olvastam valahol, hogy a felesleges ételtől meg kell szabadulni. De hát ez meg pazarlás.
Marad az, hogy keveset kell főzni.
Azt hiszem, hogy ez a legnehezebb.
Még megoldásnak tűnhet az ebédelőfizetés kímélő étrenddel.
Mindenesetre optimizmussal nézek a nap elé, hiszen ma megint derűs az idő.

Szédelgek – válaszoltam egy egészségi helyzetemet firtató kérdésre.
Már kezdtem nagyon nem örülni az állapotomnak, mígnem olvasom a tévé szalaghírei között, hogy tegnap megdőlt az országos melegrekord.
Szerintem ma is meg fog dőlni. Csak én meg ne dőljek.
Inkább sétálnom kellene, legalább a könyvmegállóig.
Hátha találok kedvemre való olvasmányt.
Járhatnék könyvtárba is. Az is kb. ugyanakkora távolságra fekszik tőlünk, mint a könyvmegálló, de hát oda határidőre el kell járni, és azt soha nem kultiváltam.
Könyvet cserélni egyébként is jobb, mint kölcsönözni.
Néhány órára kisütött a nap.
A rövid nappalok idején ennek különösen fontos szerepe van.
Nem elég tudni, hogy a felhők fölött teljes gőzzel dolgozik a nagyobb világító.
Tapasztalni is jó, már csak azért is, mert az embert jobb kedvre deríti a ragyogás.
Oszlik a szürkeség, megelevenednek a színek, minden átlényegül.
Akkora a különbség a borús és a napsütéses idő között, mint a rézkarc és az élénk színű pasztellkép között áll fenn.
***
Mobilon előkerestem a szókereső játékot. Azzal lep meg, hogy már ez a felület is küldeni akar mindenféle „nekem szóló” ajánlatokat.
Na neeeem!!!
Nincs küldés.
Kikapcsoltam.
Elegem van az internetes szemtelenségekből.
Akkor inkább könyvet olvasok.

Azt írja a Parlando idei első száma, hogy átadták a postumus honoris causa címeket: Kistétényi Melinda, Huszárik Zoltán, Mensáros László a kitüntetett.
Kistétényi Melindával (énekkarosként) találkoztunk a Mátyás-templomban.
Valamiféle közös produkció lehetett az oka.
Nagy művész egyéniség volt.
Huszárik Zoltánt csak Szőnyi Zsuzsa könyvéből ismerem.
Ő volt, akiben a szódavíz is borrá változik.
Mensáros László 1991-ben szerepelt a Lillafüreden megtartott KMÉM konferencián.
Hosszasan szavalt verseket.
Hogy miért nem életükben kapták meg az elismerést…?
Odaát – gondolom – megmosolyogják az itteniek ebbeli törekvését.
Ugyancsak a Parlando emlékezik meg Csányiné, Csengő Lujzáról,
aki 100 éve született,
aki szakfelügyelő volt,
aki engem szolfézsra tanított, és megszerettette velünk, gyerekekkel a szolfézst.
Megtanított egészen tisztán intonálni, megtanította a ritmusjeleket, a kottafejeket, a hangtávolságok tudatos berögzítését, a több szólamban való éneklést szolmizációs kézjelek alapján, a hangok elhelyezkedését az ötvonalas sorokon.
Sugárzó, fiatal nő volt, és persze akkoriban – 29 évesen – már kellő rutinnal tanított.
A Parlando rendszeresen megemlékezik Tardy Lászlóról, a Mátyás-templom emeritus karnagyáról, Szalay Olga révén, akivel viszont egy közös album projektem volt 2000-ben.
Mindezeket csak azért vetem fel, mert az idő haladtával egye kevesebb nekem kedves és ismerős zenész nevével találkozom a periodikában.
Jó szívvel emlékezem rájuk, mert hát szép élmények fűznek valamennyiükhöz.

Olvasom Joseph Ratzinger könyvét (Összegyűjtött írások), és annyira lenyűgöznek a bíboros (pápa) korrekt és választékos megfogalmazásai, hogy nem tudok neki ellenállni, idézek belőlük.
- A politikának végső soron nincs más alapja, és forrása, mint a többség döntése …akkor igazságos, és akkor mozdítja elő a szabadságot,  ha az értékek és a jogok olyan rendszerét szolgálja, amelyet az ész tár elénk.
- Az állam feladata, hogy gondoskodjék róla, hogy mindenki emberhez méltó életet tudjon élni. … Nem feladata, hogy boldoggá tegye az emberiséget, és az sem feladata, hogy újfajta embertípust hozzon létre.
- Ha a többségnek mindig igaza van, akkor a jogot lábbal kell tiporni, …és csak az erősebb hatalma számít.
-  A tudomány képviselői tudatosan törekednek arra, hogy kizárólag a mérhető és számszerűsíthető adatoknak legyen jelentőségük…. Mivel Isten nem figyelhető meg többször végrehajtható kísérletek segítségével, nem is bukkan fel e módszer keretei között: a módszer lényegénél fogva kizárja ennek lehetőségét. …ily módon elvi korlátokká alakítja át a módszertani korlátokat.  
- Isten jelen van a teremtésben, de a történelemből is megismerhető.
- A politika nem tudja létrehozni az Isten országát, de attól még gondoskodnia kell arról, hogy az emberek megfelelő viszonyok között élhessenek, és szavatolnia kell az igazságosságot…
A fejlődés kétélűsége egészen nyilvánvaló: a haladás, lassan veszélyeztetni kezdi a teremtést, létezésünk alapját; a fejlődés következtében egyenlőtlenség alakul ki az emberek között, s folyamatosan új veszélyek fenyegetik a világot és az embert. Ennélfogva nélkülözhetetlen, hogy erkölcsi igénnyel szabályozzuk a fejlődést.
- Az emberi lét minden emberrel újra kezdődik.
- A tudománynak is erkölcsi normákhoz kell igazodnia, s elveszíti lényegét, ha az emberi méltóság helyett a hatalmat, a kereskedelmi érdekeket vagy a sikert tekinti normának.
- A vallás nem tudna termékenyen fejlődni, ha követői nem lennének közösségben azokkal, akik korábban megtapasztalták Isten valóságát.
Mennyire meghaladja ez a sokféle megfogalmazás a marxista álláspontot pl. az államról, miszerint az állam az uralkodó osztály elnyomószervezete érdekeinek érvényesítésére.

Úgy döntöttem, hogy a hosszas bezártságot feladva megpróbálom a sétálást felújítani, annál is inkább, mivel a kardiológus kérdésemre, hogy szabad-e nekem sétálni, azt válaszolta, hogy kötelező.
A kötelezőség eddig váratott magára, most viszont erőt vettem magamon, és lesétáltam a Duna-partra, meg vissza. A kíváncsiság is hajtott, a levegőn levés is vonzott. Mára megenyhült az idő. Kissé szédültem is
- a korom miatt,
- az oxigéndús levegő miatt, vagy mert
- keveset szoktam inni (most is így volt), vagy
- mindegyik miatt.
A séta során tapasztaltam,
- hogy most jobb körülmények mellett lehet a patak partján haladni (murva),
- hogy az Aranyhegyi-patak torkolata megmaradt eredeti formájában (földgát, gyep, változatlan patakmeder),
- hogy hullámtér magát körbetáncoló fája most jobb körülmények között fotózható, mint nyáron, amikor is lomb takarja a furcsa törzset, ágakat,
- hogy még mindig szeretnek a sirályok a vízbe lógó sziklákon tanyázni.
Nem úgy van most, mint volt régen.
Régen – évtizedekkel ezelőtt – egyszer elhatároztam, hogy Békásmegyerig elsétálok, mégpedig a sóderos parton. Észak felé egyszer haladva majdnem feladtam ebbeli szándékomat, amikor is egy husángosba ütköztem. Azon átvergődve csakugyan eljutottam Pünkösdfürdőig. S gondolom, hazafelé immár a part menti sétányon.
Egy más alkalommal a kihalt sétányon négy kutya töprengett rajta, hogy megtámadjon-e vagy sem. Miután négykézlábra ereszkedtem, meghátráltak. (Mégiscsak én volnék a nagykutya.)
Sok alkalommal jártam a Római partot. Biciklivel is.
Egy alkalommal Lupa-szigetnél megadta magát a cangám, eltörött a tengelye. Hazatoltam. Nem kellett volna. Sose lett abból többé bringa.
Az említettek és nem említettek régen voltak, és csak emlékezetemben léteznek.
Rég volt.
Szép volt.
Igaz volt.
Elmúlt.
***
Eddig eredményes a fogyásom: -6,5 kg.

Kézikönyvtárunkból olykor lekapok egy kötetet.
Vajon olvastam-e már? 
Elég hamar kiderül.
Amikor egy könyv 271. oldalán ceruzás aláhúzást találok, nincs tovább semmi kétség: egykor már elolvastam a kötetet.
Hogy mindez mire jó?
Csakugyan bizonyítja, hogy olvastam már.
De nemcsak…
Arra is jó, hogy a fontosabb gondolatokat kiemeli, nem kell sokat keresgetnem a kötetben, hogy rátaláljak ezekre újraolvasáskor, vagy ha éppen meg akarom idézni őket.
Ez történt a Triznya kocsma esetében is. Emlékeztem arra, hogy Huszárik nevéhez fűződik a történet. Aztán a könyvet átpörgetve hamarosan ráakadtam a keresett részre. Alá volt húzva az illető epizód.
Azt látom, hogy a lapszemlék is alkalmazzák a módszert. Kiemelik a súlyosabb mondanivalókat. Megkímélik a nagyérdeműt attól, hogy mindent elolvasson apróra.
Épp elég csak a vastagján átrágnia magát.
***
Fakírrá lettem – átmenetileg?
Vigyáznom kell a cukorszintemre, vigyáznom kell a fogyásomra.
Most alkalmazhatom magamra is korábbi megfogalmazásomat.
A fogyókúránál egyszerűbb sincs!
Nem kell tenni semmit!
Még enni sem kell!
***
Kodály sarkos megjegyzéseiből idézek. (Alá voltak húzva a Visszatekintés c. gyűjteményben):
- Az íróknak adjanak kávét, ami nélkül nem tudnak írni.
- Az emberi korlátoltság gyakran lázad saját érdekei ellen.
- „Senki sem boldog a halála előtt” – idézi Solont. (Nemo ante mortem beatus.)