Mickey webnaplója

Ha azt mondom, hogy itt az év vége, legalábbis meghökken az olvasó. Pedig bizonyos tekintetben év vége van: az egyházi év vége.
A római katolikus egyház elnevezés a gyökerekre utal.
Valaha a rómaiak nyelvén, latinul folytak a szertartások, méghozzá korokon át. Csak a II. vatikáni zsinat rendelte el a miséket nemzeti nyelvben lefolytatni.
Krisztus király ünnepe az az egyházi év utolsó vasárnapja.
Ilyenkor sokhelyütt hangzik el a latin himnusz:
Christus vincit, Christus regnat, Christus, Christus imperat. Azaz
Krisztus győz, uralkodik és parancsol.
Győz, mert úrrá lett a halálon, feltámadott.
Uralkodik, mert valóban király.
Parancsol.
Parancsa a szeretetparancs.
Szeresed Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, felebarátodat pedig úgy szeresd, mint saját magadat!
A parancs egyértelmű, általános, azaz mindenkinek szól. Lehet ellene rugózni, de nem érdemes. Szeretni egyszerű, de olykor roppant nehéz. Kiváltképpen az ellenségszeretet megpróbáló: Jót tenni az ellenszenvesekkel, szeretni ellenségeinket. Pécsi Rita megfogalmazta az ellenségszeretet minimumát. Így szól: Engedd el a nyakát. De hát a minimumnál nem állhatunk meg.   
Recsken történt az ötvenes években, hogy a munkatáborban szenvedő Tabódi Istvánt felügyelője, a „vágottnyakú” összeverte. Tabódi rendre kitartott amellett, hogy kijelentse úgymond: „szeretem magát”. A nyilatkozat és a megveretés többször megismétlődött.
Mi tagadás, Tabódinak túl sok lett ez a fajta reakció. Azt fogalmazta meg magában: Ha még egyszer megüt, megharcolok vele. Eljött a szokásos időpont, de a harc elmaradt. A vágottnyakú ugyanis asztalhoz ültette Tabódit, és megkínálta vajaskenyérrel, zöldpaprikával. És ettől kezdve kiállt Tabódi mellett. Nem engedte őt bántani.
Csak azért emlékeztetek a történetre, hogy rávilágítsak, az ellenségszeretet nem is olyan könnyű.  

Egyik munkámat ma befejeztem. Pont került a végére. A hangutánzó igéket egy szótár segítségét is igénybe véve összesöpörtem tehetségem szerint. Számuk ez idő szerint 1019 szó. Vannak közöttük szóbokrok, pl. pattog, pattan, pattint stb. De hát mind mást és mást jelent. Vannak köztük ritkábban használtak, a közbeszédben alig hallhatók. Azon is lehet vitatkozni, hogy néhány szó hangutánzó-e vagy netán hangfestő szó. Nyelvész legyen a talpán, aki tökéletesen képes a kettő között rendet teremteni. Mint említettem számuk 1019. Ez csak nagyon körülbelüli érték. (A gép ezt a számot dobta ki.) Az igekötőket csak jelöltem, s mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy megsaccolja: szerinte a különféle igekötőkkel megspékelt hangutánzó szavak száma mekkora lehet pluszban.
Mivel eléggé teljes a feltárt szavak köre, magam többé nem kívánok ezzel a kuriózummal foglalkozni.
Hogy egyáltalán hozzáfogtam a gyűjtéshez, az elsősorban Czakó Gábor hatása, aki a megy és az eszik igék szinonimáit szedte csokorba, és akinek a munkájához egykor rendesen hozzájárultam. Köszönöm még Nemeshegyi Péter jezsuitának, aki a -li végű szavakkal bíbelődött (pl. pakli), és akinek a nyomán magam is hozzáláttam ezek összegyűjtéséhez. Volt még néhány próbálkozásom szavakkal, ebben nagy segítségemre volt a szóvégmutató szótár. Mondhatom, hogy kitűnően szórakoztam.
Hogy több mint ezerféle hangutánzóval él a magyar nyelv, az gazdagságát, árnyaltságát és hajlékonyságát bizonyítja. Szegény műfordítók! Olykor megizzaszthatja őket, hogy idegen nyelven hűségesen adják vissza e szavakat.
***
A könyvekről
Paradox módon nehéz megválni azoktól a kötetektől, amelyeket többé nem kívánunk olvasni, használni, miközben az új könyvek árai az egekben vannak.
A dolog attól érdekes, hogy a sarki könyvmegálló hónapok óta zsúfolásig megtelt ingyen vihető kötetekkel, és alig fogy a készlet. Inkább nő.
Alighanem a fogyasztói társadalmak sajátja a túltermelés. De nemcsak az. Oka még a virtuális technika óriási előretörése. Néhány évtized alatt hatalmas változásokat indukált. Pl. alig van írógép, pl. a postai magánlevelezés megszűnőben van a táviratozással együtt. Megszűntek a telefonfülkék, előre törtek az e-bookok, visszaszorultak a hanglemezeladások, a könyvpiac, az írott sajtó. Nem is részletezem tovább.  
Az árucikkek soha nem látott mennyiségben várnak eladásra. Csak egy példát hozok. Soha nem szaladgált annyi autó az utakon, mint manapság. De az utcák nem lettek szélesebbek, és elégséges parkoló sincs, ahol megállhatnának.  Tehát egyfelől túltermelés, másfelől hiányok.
A könyvekre visszatérve: Sokan olvasnak, de nem írott sajtót, nem a Gutenberg-galaxishoz tartozó papíralapú könyveket.

Azt hiszem, nem mindegy, milyen szemmel nézünk a világra.
Leélhetjük az életünket
- mindent kritikusan szemlélve
- elkeseredetten
- pesszimista módon,
de leélhetjük úgy is, hogy
- a Gondviselő teremtményeként biztonságban tudjuk magunkat.
Utóbbi esetben
- a Földet a gazda szemével tekinthetjük
- a természetet szépségében és gazdagságában érzékelhetjük
- bizalommal tekinthetünk a jövőbe egészen az örök életig
- az emberekben állandóan az istenképmásiságot kereshetjük
- örülhetünk a szürke égboltnak és a késéges szépséges égnek is
- örülhetünk a személyes szabadságunknak, lehetőségeinknek
- örülhetünk adottságainknak, tehetségeinknek
- annak is örülhetünk, hogy megszólíthatjuk azt, aki létbe hívott minket
őrülhetünk
- a minket körülvevő embereknek,
- az állatvilágnak és a növényvilágnak
- a civilizációnak,
- a művészeteknek,
- a tudományoknak,
- a kutatásoknak,
- az univerzum ember által megismerhetetlen végtelenségének  
Azt hiszem, a végső kérdéseknek is örülhetünk.
Az életnek van értelme, van célja, és mi tehetünk annak érdekében, hogy célba érjünk.

Hazudj költő, csak rajt ne fogjanak – tanácsolta Arany János.
Most rajtakaptam Thaly Kálmánt, hogy plágiumot követett el.
Megzenésített versének első két versszakát mutatom:
Őszi harmat után,
Nagy hegyeknek ormán.
Fujdogál a hideg szél,
Fujdogál a hideg szél.
(N. b.: Nagyon szeretem ezt a nótát.)
***
Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél,
Hóval lepi be a tél.
***

Ámde jön a leleplezés. Mit is ír Balassi Bálint?
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő mulván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél,
Zöld erdő harmatját
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
          (in: Boldogtalan vagyok)
Bátor ember lehetett ez a Thaly Kálmán.
***
Olvasok egy könyvet Pio atya életéről. Benne egy vers, amelyet Prohászkának tulajdonít a szerkesztő. Mivel a püspök nem írt verseket, bár egy Maria Fesche verset (Turmezei E. Fordítása) tévesen neki tulajdonítanak.
Íme, az újabb tévedés. A könyvben idézett négy sor valójában Xavéri Szent Ferenc költeménye, igaz, hogy Prohászka idézi, de becsületesen aláírja, hogy a szenttől való.
***
Prokop Péter írja, hogy múlt nincs, mert csak volt. Jövő sincs, mert az csak lesz. A jelen pedig a köztük lévő pillanat. Olyan pontszerűen rövid, hogy ideje nem mérhető. Ha ez így van, akkor nem fájhat a fogam, mert a jelen túl rövid hozzá, a múlt meg nem fáj, és a jövő sem, mert az még nincs is jelen.
Tapasztalati tény viszont, hogy a fogam nagyon is tud fájni, és csillapítatlanul. Ez mit bizonyít? Hogy a jelen nem egy pillanat, hanem ugyanúgy folyamatos pillanatsor, mint ahogy a meghúzott vonal folyamatos pontsor.
Mi pedig az örök jelenben élünk. Isten húzza el a jövőnket a múltunk felé, és a mi birtokunk egyedül a jelen.
Érdekes.
  

Sok mindent olvastam, háborús sérültekről is, de saját megsebesülésének leírását még senkitől sem olvastam. Íme, Orwell beszámolója, aki a spanyol polgárháborúban sérült meg:
Úgy éreztem, mintha valamilyen robbanás középpontjában volnék. Valami nagyot csattant, mintha vakító fény vett volna körül, hatalmas ütést éreztem, nem fájdalmat, hanem olyanfajta ütést, mint amikor valakit megcsap az áram. Végtelen gyengeség fogott el, mintha a földre sújtott volna valami, és semmivé zsugorodnék… Azonnal tudtam, hogy megsebesültem, de a csattanás és villanás miatt azt hittem: mellettem sült el egy puska, és annak a golyója talált el véletlenül. Mindez egy másodperc tört része alatt zajlott le. A következő pillanatban összecsuklott a térdem, elvágódtam, és fejem nagy csattanással ütődött a földhöz, de nagy megkönnyebbülésemre ez se fájt. Zsibbasztó, kábult érzés vett erőt rajtam, tudtam, hogy súlyosan megsebesültem, de a megszokott értelemben nem éreztem fájdalmat.
Egy háború során akár százezrek is hasonló sérüléseket szenvednek el. De hát a fegyvergyárosok profitéhsége kielégíthetetlen.
Orwell nyaklövést kapott, s szerencséjére az ütőere nem sérült meg. A golyó aortája mellett egy milliméterre sebesítette meg a nyakát. Így élte túl a lövést.
Később beszámol róla, hogy kórházban került az egészségügyi bizottság elé, hogy leszereljék, mint nem megfelelőt a további szolgálatra. Azt írja:
A mellettem lévő ágyon egy rohamgárdista feküdt, aki a bal szemén sebesült meg. Barátságos volt, megkínált cigarettával.
- Barcelonában egymásra lőttünk volna – mondtam, és jót nevettünk.
Ezzel a kijelentésével visszaigazolja, hogy az egymással szemben álló katonák nem haragudnak egymásra. Azt se tudják, kire lőnek.
Számos hasonló eseményt jegyeztek fel már. Pl. ellenséges katonák együtt karácsonyoznak, hogy aztán egymás ellen fenekedjenek a lövészárkokból.
Együtt fociznak, megkínálják egymást cigarettával, csokoládéval, kinek mije van.

Egyetlen „jó” kommunista sem ismerheti el, hogy a valóságnak megfelelően számolok be az eseményekről. Ha kötelességtudóan követi a „pártvonalat”, azt kell mondania, hogy hazudok, vagy a legjobb esetben is teljesen félrevezettek, és hogy aki egyetlen pillantást vet az események színterétől ezer mérföldnyire megjelenő Daily Workerra, az is jobban tudja, mi történt Barcelonában, mint én. Ilyen körülmények között nincs érvelés, mert a vitához is kell valamilyen minimális egyetértés. Mi értelme lehet azzal vádolni egy olyan embert, mint Maxton, hogy a fasiszták pénzelik? Csakis az, hogy lehetetlenné váljon a komoly vita. Olyan ez, mint ha egy sakkverseny kellős közepén az egyik résztvevő hirtelen üvöltve gyújtogatónak vagy bigámistának minősítené az ellenfelét. A lényeg az, hogy így az igazi kérdés szóba se kerülhet. Hisz a mocskolódás nem old meg semmit. (Hódolat Katalóniának 189. o,)
Utóbbi bugris magatartást megéltem a hetvenes években. Középvezetőként dolgoztam. A vállalathoz új személyzetis jött, egy nő, haja miatt fekete tulipán lett a gúnyneve.  A letámadást választotta bemutatkozáskor. Emlékeim szerint kint ebédeltem a környéken, majd irodámba térve a kollégák mondták, új személyzetis jött, és kéri, hogy menjek be hozzá. Bementem. Rám támadt, hogy miért nem azonnal jöttem, hogy szólt. Mondom neki, most jöttem meg evésből, és azonnal elindultam, ahogy a kollégák szóltak. Mire ő rám támadt, hogy ne hazudtoljam meg őt. Visszaszóltam neki, hogy ő ne hazudtoljon meg engem, hiszen igazat beszéltem.  Kiabálni kezdett, hogy Így meg úgy, vele nem lehet ilyen hangon beszélni. Kikéri magának, és mit tudom én, hogy még mit kiabált. Csendben tűrtem a tirádáit, aztán kapcsolatunk ettől kezdve megfagyott. Úgy látszik, a pártközpontban ezt a stílust tanították neki is. 

És még?
Az az igazság, hogy hónapról hónapra minden háború egyre inkább elaljasul, mert minden olyasmi, mint az egyéni szabadság, és az igazmondó sajtó, egyszerűen összeegyeztethetetlen a katonai szempontokkal.   (199. o.)
Elgondolkoztató ezt a kijelentés. Jelenleg is kb. félszáz kisebb-nagyobb csetepaté és komoly háború zajlik. Naná, hogy tűzszünetre volna szükség. Naná, hogy béketárgyalásokra volna szükség, és nem a fegyvergyárosok zsebének további teletömésére.

Mi tagadás, eddig odabilincselt a képernyő elé a magyar futball-válogatott szereplése.
Tegnap este is belekukkantottam az első félidőbe, és örömmel vegyes aggodalommal láttam, hogy Varga bombagóljával immár 2:1-re vezetünk.
Aztán a múlt szereplései miatt csakugyan aggódni kezdtem.
Kikapcsoltam a képernyőt arra gondolva, hogy az eredményt a meccs befejezése után úgyis megtudom, a szurkolás viszont koromnál fogva könnyen megviselhet.
Egy számunkra közömbös meccs taktikája, labdamenetei, szellemessége vagy éppen ötlettelensége úgy-ahogy leköt, de a magyarok szereplése felkavarja érzelemvilágomat.
Lám, milyen jól tettem, hogy nem néztem végig csapatunk kivérzését, végső soron kiütését.
A hosszabbítás után az írek bevették Dibusz kapuját és 3:2-re kiütötték a hazaiakat.
Ezzel immár tizedszer sem sikerült bekerülni a vb-n szereplő csapatok közé.
Balekok vagyunk?
Az az igazság, hogy M. Rossit sajnálom, aki minden erőfeszítése és taktikai tanácsa ellenére kénytelen végignézni, hogy csapata nem teljesít, és éppúgy semmit se tehet a pálya szélén mint a kotlóstyúk, az általa kiköltött kiskacsákért, amikor azok belemásznak a kacsaúsztatóba, és ott úszkálnak ide-oda.
A tyúk meg a parton tehetetlenül kénytelen végignézni, hogy mit művelnek amazok.
***
Olvasom G. Orwell beszámolóját a spanyol polgárháborúról, amelyben tevőlegesen részt vett.
Meg kell állapítanom, hogy regényei (Állatfarm és 1984) érdekesebbek, noha kitalációk.
A most olvasott dolga tudósítás, és az író elvész az általa is homályosnak ítélt részletek sorolásában.    
Gyanítom, hogy a végén kiderül, hogy a szovjet GPU durva beavatkozásáról fog beszámolni, bár még nem tartok ott.

Már az USA is abbahagyja az aprópénz gyártását. Az egycenteseket ki akarja vonni a forgalomból..
A hátterében az állhat, hogy egy centért már semmit se lehet kapni, akkor meg minek?
Talán a pszichológiai hazugság termelte 99 centes árukért dollárral fizetők sose fogják egy centjüket visszakapni a kerekítési szabályokra való hivatkozással.
Valami nincs jól.
Alighanem a sokat dicsért lassú, kúszó infláció az oka a pénzek elértéktelenedésének.
Ha így, ha úgy, az aprópénzek bajba kerülnek.
Aztán az egyéb címletek is sorban.
Hol van már a lyukas kétfilléres,
a pártás menyecskés ötfilléres,
a galambos tízfilléres,
a kalászos húszfilléres,
az üllős-kalapácsos ötvenfilléres,
az alu forint,
a fémötvözetből préselt kettes,
az ezüst tartalmú Kossuth-ötforintos.    
Lett semmit nem érő, és csakugyan apró pénz, az egyforintos és a kettes, amiket már ki i s vontak a forgalomból. Maradt legkisebb címletként az ötforintos, tán daruval a hátulján. Lassan az se ér semmit. Elég arra gondolni, hogy egy kifli ára jelenleg 65 ft körül mozog.
A nagykapitalisták, pénzmágnások pénzszivattyúja nonstop dolgozik.
A föld államai el vannak adósítva.
Lassan a levegőt is árendába kapjuk, mint azt előre vetítette versében Csokonai.
Kérdezhetném, hogy ugyan kinek tartozunk, akik a föld javait ingyen kaptuk attól, aki megteremtette.
Az emberi mohóság következtében szipolyozódott ki a földkerekség.
Nem véletlenül került a Szentírásba: Szegények mindig lesznek veletek.
Bizony vannak, és nemcsak szegények, hanem ínségesek is. és számuk nem is akar fogyatkozni, hacsak valami csoda nem történik.

Novembert írunk, kezd hűvösre fordulni az idő.
De mint tudjuk, az időjárás megbolondult.
A szleng szerint becsavarodott. Nem új a jelenség, azonnal Arany János örökbecsű elbeszélő költeménye ugrik be. Azt írja: „Őszbe csavarodott a természet feje.”   
Azt olvasom a FB-on, hogy brutális hidegre és nagy hóra számíthatunk idén télen. Meglehet, de hát tavaly is ezzel rémisztgették az embereket. Ha jóslata megvalósul, elkürtölheti, hogy lám, ő előre megmondta. Ha pedig újabb szokása szerint enyhe telünk lesz, akkor sincs semmi baj. Mindenki örül hogy megúszta nagy hólapátolások nélkül.   ***
Összes szamárságaimból kigyűjtöttem végre a versgyanús posztrészleteket, és a vicceket. A nyersanyag immár kész, noha még hozzá kell csapnom a nem posztokban rejlő verseket. A szerkesztés unalmas, és a szelektálás érdekesebb munkája vár még megoldásra.  
Nagy kérdés, hogy mikor ütős egy vicc, és mikor ütős egy vers.
A viccekkel az a baj – egyesek szerint -, hogy elavulnak. Egy régi viccen nem nevet már senki, mert elavultak.
Szerintem a LudasMatyinak volt igaza, miszerint „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új”. Az egyszerűség kedvéért ehhez fogom tartani magamat. A poénok pedig akkor ütősek, ha meghökkentenek, és csak némi gondolkodás árán adják meg magukat. Persze a helyzetkomikum is jó tud lenni.
Hát majd meglátjuk.
Ami a verseket illeti, sok a néhány soros, a bökvers, a kínrím, a spontán találat, időmértékes is akad közöttük, és hát a ritmus: Gondolatritmus, szótagok ritmusa, képvers, szabadversek. Utóbbiak egyéni agymenések. Az bátorított, hogy megismertem más költők anyagait. P. Claudel egyes versei alig különböznek a prózától. Hosszú sorokból állnak, csak tördelésük emlékeztet a versekére. Persze nem eredetiben olvastam, hanem a műfordítást. Mindenesetre úgy véltem, hogy van jogosultsága versnek tekinteni saját hasonló írásaimat. Nem ritkán a humor lengi be őket, sokszor meg a sorok eleje „rímel” és nem a sorvégek.
Mi tagadás, olykor rakoncátlanok ezek az íráskák.    
Mostanában tehát nem unatkozom. 

A gyerekek tanulják a hangzókat kiejteni. Egyeseket könnyen ejtenek, ezt igazolja a babanyelv, másokkal meggyűlik a bajuk.
Itt van pl. a cipő.
A gyerek azt mondja, hogy cipó.
Persze a cipó is értelmes szó. 
Na már most melyik cipóra gondol a kenyérfélére vagy a cipőre. Lehet, hogy kiderül ez a toldalékokból. Ha azt mondja cipóval, az csak péksüteményt jelenthet. Ha pedig azt mondja, hogy cipóvel, az csak a lábbelit jelentheti. Előbbihez mélyhangú, utóbbihoz magashangú toldalék illik. A cipóvel akkor is árulkodik, ha nem kapcsolódik hozzá a sáros jelző.
Kedves csacskaságként említek egy gyermeki erőlködést. Azt nem úgy mondjuk, hogy cipó, hanem hogy cipóóóóó.
És még: Azt nem úgy mondjuk, hogy Zoji (Zoli), hanem hogy Zojjji. 
Hát persze.
Előbb-utóbb kialakul a finomított ejtés: sikerül cipőt és Zolit mondani.
***
Közeledik a versszerű, de legalábbis gondolatritmussal bíró zöngicséim összegereblyézésének a vége. Ez arra utal, hogy 2025 novemberéig miféle rímeket faragtam. Miféle összetartozó dolgokat tereltem össze. Hogy a jövőben teremnek-e új dalok, azt csak a jó Isten tudja. Így hát a mostani munkák csak a jelenlegi állapotot rögzítik.
Emlékszem, amikor megvettem Weöres Sándor két kötetbe gyűjtött verseit, végigolvasván őket rádöbbentem, hogy összes versei csak azután jelenhetnek meg, hogy a költő meghal.
No, ezt nem kívántam.
Kisebb kötetek mellett WS tollából csakugyan kiadásra kerültek később a műfordításait tartalmazó többi kötetek, és újra az összegyűjtött, immár lényegesen több verset tartalmazó gyűjtemény. Legalábbis így emlékezem.
Egyelőre csak egy kötetnyi a termésem, amely hol megfelelő minőségű, hol humoros, hol éretlen, hol savanyú, hol pedig egyedülálló. Csak találgathatom, hogy van-e közöttük maradandó. Lehet, hogy kevés, lehet, hogy nem elsőrangú, de az enyém.
És ha közzétenné valaki, akkor másoké is.
Tervezett címe SOK A DALOM