Nemrég írtam Zsuzsáról, akit a fodrász minden áron rá akart beszélni egya hajfestésre. Először valami trendi színt javasolt, majd valamilyen hagyományosat, végül belement volna abba, hogy fessék be ugyanolyanra, mint amilyen színű éppen. Kilógott a lóláb: valahogyan még bevételre kellene szert tenni - gondolhatta a fodrász, csak másképp fogalmazott.
A héten is történt valami, ami a hajjal kapcsolatos. Az antik romokat szerette volna egy német társaság megtekinteni. Aquincum előtt felállt egyikük, egy fekete bőrű lány. Meglepett, hogy néger volta ellenére milyen simán lóg hosszú haja. Amennyire ismerem a kérdést, úgy hírlik, elég fájdalmas és fáradságos dolog vegyszerrel kihúzatni a csigás fürtöket. Nos a néger mellett egy szőke férfi állt az ajtóban. Az ő haja úgy össze volt kócolva, mint egy rackajuhé. Úgy tudom, szintén macerás - hónapokig tartó - folyamat a műkóc tincsenként való elkészítése. A két történet és az azt megelőző harmadik azt súgják nekem, hogy az embereknek semmi sem jó úgy, ahogy van. Erre épített a fodrász, s nem alaptalanul, hiszen a két utóbbi példa erre hajaz.
Napok óta olvassuk reggelente a Prédikátor könyvét, mely egy gondolatra van kihegyezve: Minden csak hiábavalóság. S valóban. Csaknem minden az.
Utolsó kommentek