Mickey webnaplója

P VL SJ a Vatikáni Rádiónak beszámolt a Nagy Csend c. filmről. Leszüretelte a témát. A csendről beszélt kb. 5 percet. Elmondta, hogy Isten csendes. A szellő susogásában van jelen. Azt hiszem, ez a leglényegesebb ítéletalkotás. A lágyságban-csendben, mert a lágyság és a némaság maga az Isten. Mert Aki VAN, maga az Isten. Mert Ő örökké jelen van. Nem a múlton mereng, nem a jövőt álmodja, hanem az Ő JELENlétében folyik az idő, gördül mintegy a lába alá, hogy múlttá legyen.
Visszatérve a beszámolóra, csakugyan érdekes, hogy a karthauziak a némasággal olyan alapértékre figyeltek fel, és életükkel olyan alapértéket képviselnek, mely miatt soha nem kellett alapszabályukat módosítani.
A filmet én is láttam. Két témát nem tartott fontosnak a német filmkészítő megpendíteni. Az egyik a karthauziak sírjai, a másik könyvkiadásuk. Tudni lehet pedig róluk, hogy sírjaikon nincs név. Jeltelenek. Nem is nagyon értem, hogy miért nincs rajtuk név. Hiszen Isten mindnyájunk nevét tenyerébe rajzolta. Persze talán épp ezért. Ő tudja, másnak meg minek tudni erre a rövid időre.
És a könyvek. Nincs rajtuk a szerző neve, csupán ennyi: írta egy karthauzi szerzetes. Ezt azonnal értem. Nincs dedikálás, nincs maga előtt való kürtöltetés, nincs taps, nincs múló hírnév, nincs ilyen-olyan díj, nincs hamis pátosz, sem semmiféle egyéb hiúság, csak a mű van mások okulására. Csak a mondandó van, melyet a csend érlelt, a csend termelt, a csend kényszerített ki, mely a csendből szüremkedett ki.
Sok érzékletes részletet kamerázott még a rendező. Ezek közül most csak egyet emelek ki. Egyik szerzetes egy vonalazott papírra ír. Embert így írni én még nem láttam. Ha ezer évig gyakorolnám a harmonikus betűvetést, akkor se sikerülne ilyen szabályos gyöngybetűket papírra vetni. Eddig egyszer találkoztam hasonló harmonikus írással, egy apáca kézírása árasztott hasonló harmóniát, valamiféle végtelen nyugalmat. Nem kell hozzá grafológus, hogy megállapítsa: ez az ember se nem ösztönös, se nem nagyon tudatos, inkább roppant alázatos és engedelmes, sőt lelke nyugodt és szép, olyan valaki, aki tökéletességre törekszik abban, amit cselekszik. Ha áll, akkor áll, ha ül, akkor ül, ha ír, akkor ír, ha harangozik, akkor harangozik, ha imádkozik, akkor pedig imádkozik. A mindenkori jelenben azonosul azzal, amit éppen tesz.
És ez nagyon jó.
Istenhez, állandó jelenéhez az Ő csendjében csak így lehet kapcsolódni.