Mickey webnaplója

„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. ... ”(Berzsenyi: Közelítő tél) ((Ah, hol vagy Berzsenyi))
– Kb húsz évvel ezelőtt költöztünk Óbudára. Emlékszem, kicsi fiúcskánkkal sétálni indultam a Dunához. Úgy adódott, hogy felmentünk az Északi összekötő vasúti hídra. Csípős hideg volt, de nem éreztem. Belejöttünk a gyaloglásba. Ismerkedtünk a híddal, a Dunával, már átértünk a pesti oldalra, amikor úgy véltem, hogy most már vissza kellene fordulnunk. Ám a csípős hideg most már szembeszéllel párosult. Akkorra már meglehetősen fáztunk, így arra az elhatározásra jutottam, hogy várunk, s ha akad egy nekünk megfelelő vonat, felszállunk rá, s jövünk egy megállót. Mindössze annyi kellemetlenség fűszerezte ezt a történetet, hogy nem volt nálam egy huncut fillér se. A vonat jött, mi felszálltunk, majd le, s a technika jóvoltából nem kellett meggebednünk, se az adósok börtönében senyvednünk (tartozom vagy 8 Ft-tal a MÁV-nak). Mindez mintha tegnap történt volna. Pedig azóta hazautaztak az orosz katonák – többek között ugyanezen a vonalon – (láttam), megszüntettek 14 szárnyvonalat, s még sokféle más esemény is történt. Pl. a rendszerváltás. Mégis elenyésző villanás ez a röpke idő, ez a szárnyas idő. Ha megérném, húsz év múlva több mint 80 éves volnék. Még 20 múlva több mint száz.
– A megboldogult szocialista időkben az a mondás járta: Elvtársak, még három nehéz év van előttünk. Ezt hallottam kb. tizenöt éven át, majd kimúlt a szoc., de nem múlt ki a nehéz évek sorozata.
– A munkahelyemen tizenöt év óta hallom egyes idős kollégáktól, hogy még két-három évem van hátra. Ma is élnek, hála Istennek. Ezeket a két-három éveket tologatja az ember maga előtt, mígnem egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy jó, ha egy perce van még. Vagy arra se lesz figyelmes, mert egyszer csak nyikk. És kész.
Elég abszurdnak látom hát az időt, s azért annak, mert nehezen képzelem el, hogy valaki harmonikusan végigviszi emelkedő-ereszkedő életívét annak a tudatában, hogy éppen 81 és fél évre van szüksége ahhoz, hogy elvégezze a neki rendelt feladatokat, s aztán a jól végzett munka megelégedésével az arcán tervezett módon lehunyja szemét, hogy átadja magát a túlvilági létnek, testét pedig az enyészetnek. Bármilyen jól hangzik is, nem igazán ismerek ilyenféle megvalósult álmot.