Mindenesetre az Ősöregnek ettől a „hang”-jától teljesen megnyugodott. Bizalommal közeledett a „fényajtó”-hoz. Küszöbje volt fényes, de áttekintve odatúlra, szelíd derengést látott, mely nagyon hívogatónak tetszett. Elindult hát felé, de ekkor az orvosok visszahozták az életbe. Emberünknek nem volt ugyan kedve visszajönni az életbe, de semmit se tehetett ellene. Megpróbált hát lelki füleivel tájékozódni szendergése közben, immár az evilági létből. Sikerült álmában átbotorkálni a fénycellán is, s ott áttetsző lényekkel találkozott. A lényekből valahogy az a bizonyosság szüremkedett elő, hogy az Ősirgalom fejlesztette őket jókká.
Emberünk atomizált közegben nőtt fel. Valójában már nem is hiányzott neki az emberek társasága, részben, mert egyesek utálatos dolgokat műveltek, mások meg egész életükben arról fanyalogtak, hogy mennyit szenvedtek, mennyit nélkülöztek...
Most érezte igazán, hogy bajban van. A fényességek körbevették és szóltak hozzá. De nem tudott társalogni velük. Érezte, hogy szeretettel veszik körbe, de nem ismerte nyelvük kódját. Beszélt volna nekik saját életéről, de innen nézve tele volt titkokkal. Megfejtetlen kódokkal. Úgy érezte magát, mint Ádám és Éva mikor is kiűzetvén a Paradicsomból értelmük meghomályosodott. Hiszen korábban Ádám minden növényt ismert, néven nevezett. Most meg bizonytalanul kóstolgatta a zöld leveleket várva a hatást: felfordul-e tőlük, vagy nem. Rosszul lesz-e tőlük vajon, vagy megeheti őket. Hol van már az a tudása, hogy beszélgetett velük. Igen, a növényekkel, akik virágnyelven adták értésére, hogy szeretik őt, szolgálni kívánják életét azzal, hogy táplálékként, gyógyszerként kínálkoznak.
Hol van már az, hogy minden állatot ismert. Néven szólított, s tudta, melyik milyen módon különleges, mire alkalmas, melyik hogyan segíti életszolgálatával az embert.
Most pedig csak ez a tompaság. Kétlábúak, négylábúak, csúszkálók. De mi a nevük, de hogy szólíthatók meg?
Nos, visszakanyarodva történetünkhöz: emberünk nemcsak a flórát és faunát nem ismerte, de az őt körülvevő embereket sem. Nem értette bánatukat, örömüket, nem törekedett eléggé rá, hogy kapcsolatba kerüljön mindenkivel. Kapcsolatba környezetével, kapcsolatba az ide látogató külföldiekkel. De ha nyelvüket nem ismerte is, attól még gesztusaikat felismerhette volna, ha megfigyeli arcjátékukat s nem lesütött szemmel őgyeleg közöttük. De nem és nem. Értetlenül bámulta őket, már amikor mégiscsak összetalálkozott kortársaival.
Itt pedig ezekhez képest is új nyelvvel, jelenséggel szembesült. Az itt élők a szeretet nyelvén közlekedtek egymás között. Minden fényességes arcrándulásuk a szeretet szivárványszíneiben tündökölt és igen gazdag mondanivalókat tartalmazott teljes komplexitásban. Tehát mindent, amit a múltból hozott fel tapasztalatuk, s mindent, amit a jelenben gondoltak a jövő ismeretében. Nagyon kifejező, sokoldalú s nagyon bonyolult nyelv volt ez számára.
Emlékezetéből előszedte a tisztulásról, tisztítótűzről hallottakat. Úgy élte meg, hogy itt az ideje a tisztulásnak. Úgy alakul át számára jelen állapota üdvösséggé, amilyen ütemben képes befogadni a szeretetüzeneteket, s képes rá hasonló önfeledtséggel reflektálni. Ezt hatalmas tempóban történő fejlődésként érte meg.
Kezdte megérteni, milyen nyelven kommunikál a kismama magzatával, milyenen a növény az élettelen természettel, milyenen az állatok egymás között. S milyennel az Ősöreg-Ősszeretet-Ősirgalom az Út-Igazság-Élettel, s kettejük szeretetének foglalatával, a Szentlélekkel. Nemcsak példát mutattak, hanem mindnyájukhoz külön-külön és együtt és egyszerre „lehajoltak”, hogy szeretetéletükbe emeljék a fényeket, az üdvözült lényeket.
Emberünk ekkor csakugyan felébredt. Megrázta fejét, látta a jövő-menő ápolószemélyzetet, de még álmának sokkoló hatása alatt állt. Felismerte ugyanis, hogy egy feladata maradt a földön eltöltendő idejére: Minden erejével törekedni valamennyi élő és tetszhalott kapcsolata megélésére. Ez az. A tetszhalott kapcsolatokat feltámasztom, az élőket dinamikusabban élem meg. Közöm kell legyen a másikhoz, mert segítségére szorulok, mert segítségemre szorul, mert még nem ismerem egészen, mert még ő sem ismer engem. De nem, mégsem. Hát persze. Azért akarom, hogy közöm legyen mindenkihez, mert van. S mert vagyok. Mert vagyunk – fogalmazta meg magának. Vágyai netovábbja lett a nyitás, hogy jól felkészüljön a fényességes létben való eligazodásra, a valaha volt emberek társaságában való megfürdésre. Minden érzékével feléjük fordult a rendelkezésére álló években.
S egyszer csakugyan meghalt, de már egészen jó állapotban ahhoz, hogy „szót értsen” az odaát leledzőkkel.
Utolsó kommentek