Mickey webnaplója

Ma azzal leptem meg valakit, hogy vénséges öregember vagyok. A testemet alkotó anyagok kb. 15 milliárd évesek. Akkor volt ugyanis a nagy durranás, a big bang (legalábbis a Larousse szerint, amely enciklopédia amerikai kutatásokra hivatkozva állítja). Ez azért érdekes, mert ha az én testem anyagai egyidősek az univerzummal, akkor minden élő és élettelen testé az. Csak a lelkem nem az. És a Tied se. Az az Isten valóságából van. Nem múlt időben mondom, mert Isten jelenvalóságban él, miközben ő „előbb van” a világegyetemnél, és mindent magából teremt. Ő időn kívül van. Testetlen valóság. Tudja, hogy hogyan következnek a változások sorrendben. Miből mi lesz, mikor és miért. Amikor eljön az én időm, és összeszervesül a testemnek induló programozott fehérjecsomag, lelkemet azonnal megkapja, ki tudja, hogyan, hogy majd távozzon belőle, amikor testem programja lejár. Isten jelenlétében zajlik az egész teremtés. Most is. Bármilyen hülyén hangzik, reggel tizenötmilliárd éves tehetetlenséghalmazom (th.) öntudatra ébred, és feltápászkodik a vele egyidős, ággyá szervesült és szervezett anyagokról. Tapasztalja az őt körülvevő gázok hőmozgását, és azt artikulálja longitudinális hullámokat kibocsátani képest szerveivel, hogy „Brrr, de hideg van”. Tovább is van, mondjam még? Betakarja az előbb jellemzett th. testét különféle nedvszívó növényi rostokból összeszőtt/kötött anyagokkal, nevezzük az egyszerűség kedvéért ruhának, és ez elválasztja az őt a környező gázok (levegő) közvetlen hűtő hatásától. A test kültakarója és a textil kölcsönhatásba lépnek. Amaz óv a közvetlen légáramlatoktól, s visszasugározza a testből feléje érkező hőt. A th pedig kitárja a vele egyidős anyagokból készült növényi rostokból készült kerettel övezett átlátszó és megdermedt amorf elegyet, (röviden fakeretes üvegablak), és erre specializálódott tüdeje és rekeszizma mozgása segítségével, idegi hatásra mélyet szippant azokból a külső gázokból, melyek oxigéntartalma ideálisabb a belső térben (hálószoba) lévő gázokénál. Ne bonyolódjunk bele, hogy miért. Mindenesetre az élete fenntartásához szükséges gázcsere jó színvonalon történő megvalósulásához ez igen kívánatos. Így elkerüli az oxigénhiányt, s létben képes tartani th.-t. Majd idegi parancsra felváltva mozgásba hozza lábizmait, és miközben egyensúlyi szerve megakadályozza, hogy összerendezett mozgása szervezetlenné váljon, odébb mozog ez a halmaz egy másik betonná dermedt ásványokból készült térbe, és megszabadul az általa már tovább nem használható anyagoktól. Majd megint másik tér felé veszi útját, és felső traktusába adagol olyan jól megválogatott anyagokat, melyek testének építését, működését lehetővé teszik, mert egyfajta komplex idegi inger bizonyos anyagokat megfelelőnek, kívánatosnak minősít aromájuk, konzisztenciájuk, összetételük, színük alapján. Ezek kerülnek az élő test fejének elején lévő záróizmok mögé, hogy kellő feldarabolás és kémiai előfeldolgozás után biztosítsák a test további önszerveződését. Milyen szerencse, hogy működik egy tömegvonzásnak nevezett erő, mely könnyíti a tápanyagok útját a Föld központjának az irányába, mi úgy mondjuk, lefelé. Az ausztrál is úgy mondja. Miközben benne és bennünk egymás felé tartó mozgás volna észlelhető. Tehát segít a gravitáció. (Mindenesetre ellentétes irányú mozgást takar a két lefele.) Ha eddig kibírtad, igyál a nagy ijedtségre. Mit kérsz? Kávét, egy stampó snapszot, vagy vezetsz? Te döntesz. Hm? Egy pohár tej, tiszta fej! Egészségedre, és Isten éltessen, ameddig vissza nem térsz ugyanabba a tizenötmilliárd éves porba, ahonnan vétettél. Valaki azt kérdezte, hogy ha hét évenként kicserélődünk, mind az utolsó sejtünkig, akkor hogy lehet, hogy mégis mintha elöregednének a sejtjeink. Úgy lehet, hogy a programban benne van a test elöregedése. Ez nem anyag, hanem program kérdése. Ugyanígy az ellenkezője is megvalósul: Van-e szebb, mint egy kisgyerek csodálatosan új teste? Nincs. Maradjunk ebben. Ez a friss test vénséges vén elemekből áll. Ugyanúgy 15 md évesekből! Ám a program végigfutásának az első szakaszánál tart. Nevezzük a programot földi életnek. Ennyi materiális ügy után akár anyagelvűnek is gondolhatnál. Nem vagyok az. Az egész univerzum egyetlen szisztéma. Anyagokban sűrűbb-ritkább terek váltják egymást, de minden mindennel összefügg. Hogy hogyan, az a rendszert levezénylő Teremtő titka. Majd hanyatt estem egy több éve tartott csillagászati előadás alkalmával. Amikor a csillagász felvetette: felül kellene vizsgálni az életről szóló definíciónkat. Merthogy a világegyetem nagyon bonyolult rendszer, melyet az életjelenségekhez hasonló módon lehet csak jellemezni. Minden teremtett valóság a Teremtővel függ össze. Mi is függünk tőle. Az csak hab a tortán, hogy értésünkre adta, kedvel bennünket, méghozzá nagyon. Tényleg benne élünk, mozgunk és vagyunk. És így is érezzük, tudjuk? Az indián legalább a természettel kapcsolatban elmondhatta: Benne él, mozog és létezik. Vele egy ütemben él, annak szerves része. Mi ugyanígy kell érezzünk az egész univerzum Alkotójával. Az egész mindenséggel együtt lélegzünk, létezünk, mozgunk, vagyunk. Azután is, hogy elhagyja lelkünk azt az anyagot, melyet átjárt ez a lélek: ez a lelkiismeret, ez a gondolkozási képesség, ez a világra és önmagára is reflektáló valóság. Többé már nem tud meghalni. Minden képességével Istent „veszi”. Megvilágosodnak az összefüggések. Megvilágosodnak az örök jelenben a múltban történtek, és a jövőben is minden. Átlátja a jelen eszével felfoghatatlant. Miért lesz minden úgy, ahogy lesz. S minden hova tendál. Ez adja értelmességének a szépségét a kapcsolatok mellett. A szeretetkapcsolatok végtelen kibomlása mellett. Talán ezért kell itt hagyni a „szamártestvért”, hogy ne akadályozzon ez a kolonc a kibontakozásban. Talán azért lesz az mégis „később” (mihez képest), hogy a letisztult állapotú lélek visszakapja testét. „De nem ezt a testet, hanem egy sokkal szebbet, ami csak az övé, hogy tudja, hogy érezze” [ez plágiumszagú volt]: Isten teljes életét osztja meg vele a legnagyobb örömére. Ne kívánd, hogy tovább írjam. Mit írhatnék? Nincsenek további kapaszkodóim. Csak a Mestertől hallott szavak, a kimondhatatlanról. Visszautallak hozzá, s magamat is. És most akkor csá!