Mickey webnaplója

Egyszer valaki diplomamunkáját készítette, és ehhez kért segítséget. Többünktől megkérdezte, mit gondolunk a pedagógiáról, a nevelésről. Azt válaszoltam neki: szerintem a nevelés a követési effektus emberre kiterjesztett változata. Némi meglepetést fedeztem fel arcán, amikor szavaimat lejegyezte, mindenestre megköszönte válaszomat és távozott.
A követési effektus – mint ismeretes Konrad Lorenz etológus találmánya. A Salamon király gyűrűje
c. könyvében részletesen leírja, hogyan költtette ki a kiskacsákat, hogyan leste: mikor törik fel a tojás héját. És amikor elég sok kiskacsa kikelt, megindult előttük a fűben guggolva-totyogva. A kiskacsák meg szorosan a nyomában. Mindent meg akartak tanulni „anyjuktól”, még ha az egy tudós ember volt is.
Számos példával tudom igazolni, hogyan él változatlanul ez az effektus bennünk, emberekben. És hogy jobban él, mint gondolnánk.
Vagy miért próbál kapcsolatot találni a csecsemő a fölé hajoló anyával? Miért feszül benne a vágy, hogy szavakba öntse, amit gondol? S ha még nem megy, kézzel-lábbal, gesztusokkal „mondja el” a legfontosabbakat. Hogy lehet, hogy egyszerű utánzással két év alatt csaknem tökéletesen megtanul beszélni a gyerek mindenfajta nyelvtankönyv nélkül, a szabályok néven nevezési készségének teljes hiánya ellenére? Hogy is szól a népdal, az Egy kis malac kezdetű?
„...Rajta fiam, röf-röf-röf-röf: Apád is így csinálja! Most már együtt zenélnek ...” Az egész szájhagyomány útján terjedő meseirodalom, népzene, néptánc, kismesterségek stb. ugyanígy terjedt szájról szájra, apáról fiúra, anyáról leányra.
A példáknak se szeri se száma. Az antik görög iskolákban hogy tanítottak? Úgy, hogy a filozófus vagy más elismert gondolkodó ember köré gyűltek a ligetben a fiatalok, és elmondott nekik mindent, amit ő tudott. Jó, ha a porba rajzolt néhány cirkulust vagy egyéb ábrát.
De vehetünk bibliai példákat is: Izáj pásztor ember, fiai is azok voltak. Jézus apja nyomán feltehetően maga is ács volt. És mit tettek a tanítványai. Köré gyűltek, vele élték életüket, éjjel-nappal egy közösséget alkottak vele. Jézus három évig tanította őket mindenfélére.
Vegyünk néhány példát napjainkból: A kiváló zenepedagógus mesterkurzust tart. Mindent átad a tehetséges fiataloknak. Mindent megmutat és elmond arról, amit maga tud. Tapasztalataival továbblendíti őket hiányosságaikon, vagy rossz beidegződéseiken. A lelki vezető is ezt teszi.
Jól megfigyelhető minden esetben a követési effektus megléte. A mindenkori felállás ez: Adott egy tekintélyes lény, akire figyelnek akár többen is, és adott a tapasztalatlanok csoportja, akinek a tagjai be akarják fogadni amannak a tapasztalatait. Ezt leggyorsabban úgy teheti, ha élményeket szereznek a közös tevékenységek által arról a valamiről, melyet meg akarnak tanulni. Nem véletlen, hogy a tanulási folyamat leghatékonyabb módja mind a mai napig az, ha valaki teszi, gyakorolja azt, amit bevésni szeretne.
Gondoljuk csak meg: Mikor fogom a számítástechnikai lépések egymásutánját megjegyezni? Ha felírom egyesével őket és addig tanulom, míg a műveletsort bármikor hiba nélkül el tudom sorolni? Vagy akkor, ha figyelem, hogy a gép előtt ülő valaki mit mond? Általában ez szokott lenni kb. ebben a stílusban: „Egyszerű az egész. Látod csak kétszer klikkelsz az egérre, beadod a jelszót, és pikk-pakk előjön a kért adat.” Közben a tanító maga se veszi észre, milyen követhetetlen tempóban nyitott le egy-két ablakot, gépelt be esetleg néhány jelet stb.
Mennyivel hatásosabb ez a lecke, ha a tanítványt ültetem a géphez, és mellette állva irányítom őt, hogy maga tegye meg a szükséges lépéseket, mígnem eredményre jut. Hát ez az. Akkor tanul gyorsan, ha élménnyé válik benne a folyamat, pláne, ha még dicséretet is kap a részsikerek elismeréseként.
Azt hiszem, a legáltalánosabban úgy foglalhatom össze a tanítás lényegét, hogy a fejlesztés és fejlődés igénye minden épelméjű emberben ott él természetes vágyként beleoltva. Ahhoz, hogy eredményes legyen a kétoldalú mozgással járó folyamat, ahhoz többféle valami szükséges: A tanító részéről megértő szeretet a másik hiányosságai iránt, türelem és odafigyelés arra, akit tanítok, a tanítvány részéről pedig egészséges érdeklődés és kellő alázat hiányosságainak a tudomásulvételére. Tekintélytisztelet nélkül nincs tanítás, mert akit nem tisztelek, aki előttem nem tekintély, attól nem kívánok tanulni, sőt el sem tudom képzelni, hogy ugyan mifélére képes engem oktatni. A tanárban pedig készségnek kell lennie arra, hogy magát egyre fölöslegesebbé tegye a tudáskülönbségek kiegyenlítése által. Olyasmi ez, mint a közlekedőedények játékos mozgása. Adva egy nagyobb edény csordultig folyadékkal, mely összeköttetésbe kerül több kicsi edénnyel. Az üres edénykék megkapják a nagytól a maguk folyadékadagját, mígnem a szintkülönbségek eltűnnek.
Ez a lényeg.
Addig lehetséges a tudásátadás, amíg a szintkülönbségek el nem tűnnek. Ettől kezdve vagy újabb tanárt kell fogadni, vagy esetleg végképp befejeződött a tanulási folyamat.
És hogy mikor következik be mindez?
Egyre inkább életünk vége felé.
Nem véletlenül beszélnek életfogytig szóló tanulásról, mely az ismeretek bővülési tempójának a felgyorsulásával függ össze.
De nem így áll-e a helyzet pl. hitünk elmélyítésével is immár évezredek óta?
Dehogynem.
A jó Pásztor előttünk jár, és mi követjük őt. Akit a végtelen Isten Fia tanít, annak a növekedése csak a végtelenben áll meg. Addig növekedhet Istenben. Jézus ezt mondja: Egy a ti mesteretek, egy a ti tanítótok, a Krisztus. És ő jó mester, és jó tanító, mert tekintéllyel nevel, szeretettel, irgalommal nevel, és végtelen türelemmel hajol az emberhez. „A megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” (Izajás nyomán Mt 12,20) Ilyen tanítóra vágyik minden alázatos szívű tanítvány.