Már akkor egyikünk sem számított sihedernek, és annyi erő volt bennünk, meg annyi biciklink is akadt, hogy nekivágjunk az általunk csak Tour de Paksnak titulált 125 km-es kalandnak. A pesti oldalon haladtunk az 51-es úton, a birkalegelőkön, a Duna-menti gáton, sokszor tehát kis ösvényeken, földúton célunk felé, olykor az északi széltől is támogatva. Útközben meg-megálltunk néhány falatra, egy kis ivásra, s beszélgettünk. Mielőtt átmentünk volna a dunaföldvári hídon, megmártóztunk a folyóban, s szárítkozás közben is beszélgettünk, ismerkedtünk. Földvártól enyhén emelkedő út vezetett Bölcske felé. Kilométereken keresztül az unalomig tekertünk fölfelé, egyre kevesebb fölösleges szót szólva, mikor egyszer csak hirtelen változást értünk meg. Leszaladt az út a faluba. Mi pedig nem tudtuk kipihenni az egy percnyi robogás alatt a félórás felfelé való erőlködést. Kénytelenek voltunk a kocsmánál tankolni, majd a cukrászdánál fagylalttal megnövelni pihenésre szánt időnket. Ettől kezdve sík vidéken kerekeztünk Madocsát érintve úti célunk felé. Igaz, hogy lejtő nem nehezítette a tekerést, de az olvadó kátrány igen. Elég gyorsan felkaptuk a zúzott köveket, s cipeltük magunkkal egy ideig. Mindig megkönnyebbülést jelentett a Paksra vivő útelágazás megpillantása. Itt már fák árnyékában pedáloztunk a városig. Ám ekkor még egy utolsó előtti megpróbáltatás elé néztünk. Paks domboldalra települt. Fel kellett mennünk. Az évek során ez egyre keservesebbé vált, eladdig hogy utóbb a legkritikusabb szakaszon feltoltuk a cangákat. Persze nem mindnyájan. Gábor fiai utóbb felnövekedvén velünk tartottak, csak mi nem tudtunk mindig velük tartani. Így volt ez Paks oldalában is. A fiúk, Buci és Maki föl-le kerekeztek, hogy ne unják el magukat, míg mi maradék erőnkkel feltoltuk a bicikliket. Az utolsó megpróbáltatás mégis ezt követően várt ránk. Le kellett ülnünk ebédhez! Az ezzel járó fájdalmat hatásosan enyhítette az a halászlé, melyet Ági évről évre megkomponált a megfáradt túrázóknak. Ettől kezdve csak jó dolgok estek velünk: hősöknek kijáró figyelmességekkel vettek körbe bennünket. Ejtőzhettünk. Zoli, aki a legvendégszeretőbb és legfigyelmesebb házigazda is egyben, rendre – és már-már hagyományszerűen – elindította sztereomagnóján a kedvencünkké vált zenét: Keith Jarrett kölni koncertjét. Ennek hangjai mellett folytattuk tovább a diskurzust, vagy álmodtuk magunkat szépséges tájakra az andalító jazz-zongorista produkciójának hangjai mellett.
Próbáltam Zoliról írni. Csak részben sikerült, mert elvonta figyelmemet a paksi túrák közösen megélt izgalmainak a leírása. Nem baj, névnapján kiegészítem majd úgyis a róla rajzolt képet újabb epizódokkal.
Utolsó kommentek