Mickey webnaplója

(Erről többé nem akarok írni)
Reggel a MATCH oldalánál egy felnőtt pelenkát láttam összebugyolálva. Ezt nektek! – hirdette a használt kendő. Az előfordulás nem egyedülálló.
Igaz, hogy ha a buszvégállomáson nem dobálnák el folyamatosan a csikkeket az emberek, feleslegessé válna a napi takarítás, és további munkanélkülit teremtene, de ez csak a látszat. Svájc nem mondható szemetesnek, és a tisztaságra ügyelő emberek körében mégsem lett nagyobb a munkanélküliség, inkább csak igazságosabb a munkaelosztás, és mindenki értelmesebb foglalatosságot folytathat.
Nem tévedek talán túl nagyot, ha azt képzelem, hogy összefüggés van a szemetelés és a társadalom lelkiállapota között. (Ha akarom, a személy trehánysága és lelkiállapota között.) Az emlegetett Svájcban tisztaság, átlátható rend van. A közakarat így kívánja, ebben érzik jól magukat az emberek, és tényleg jól érzik benne magukat. Svédországban is hasonló a helyzet, és nem azért, mert szintén sv-kezdőbetűkkel indul az országnév.
Másutt kevéssé érzik jól magukat, s maradjunk annál, hogy nálunk is így van. Ennek hű tükre az össznépi szemetelés. Nem az enyém az ország, miért lenne rá gondom – mondhatja bárki. Az a lényeg, mondja egy vidéki nagyszülő az unokájának, hogy a háztól minél messzebb végezd el a dolgodat. A szemétkupacok pedig nőnek a „nem az én erdőm”-ben, a „nem az én Duna-partom”-on, a „nem az én telkem”-en.
Tegnap is így volt, minek változtassak rajta!
Íme a csinnbumm cirkusz dallamára megfogalmazott paródia nyomdafestéket alig tűrő szövege az 50-es évekből.
„Sej, haj, gyerekek, jól kitoltam veletek, sej, haj, gyerekek, babot sz.-tam, egyetek.”
Nem mondom, kissé anális, kissé közönséges, kissé gusztustalan és szabad szájú szöveg ez, de máig hat, terjed, jelen van.
Felnőttjeink egy része infantilis maradt. Egyén, de nem érett személyiség, nem tud, vagy nem akar felnőni. Jogait élvezi, miközben teljesen elfeledkezik kötelességeiről. És ez a mentalitás megy lefelé az ifjúság felé. Nem csoda, modellezik a felnőttek magatartását.
Ahol kiittam a flakont, ott ejtem el. Ahol kiszívtam a cigarettát, ott ejtem el. Ahová pattan az üdítőitalos doboz papírsarka, ott is marad. Ahol kiürítettem a dobozt, ott is hagyom. Ahol kiveszem a rágómat a számból, ott is hagyom. Ahol elolvastam az újságomat, ott dobom le. Ahol kiittam a sörömet, ott dobom le az aludobozt. A sornak nem érhetek a végére, mert kevés rá a helyem.
Utoljára gimnazista koromban kérték számon komolyan tőlem/tőlünk, hogy magam után rendet kell hagynom. Nem akkor fejeződik be a munka, amikor elkészült a konkrét munkadarab, hanem akkor, amikor a szerszámokat rendben elrakosgatom, s feltakarítottam magam után.
Tegnap hallom, hogy valaki megjegyzi: Minek szedjem össze a hulladékot, majd jön a takarítónő.
Aha.
Majd jön.
Én meg otthagyom magam után a trágyát.
Vajon nem az áll-e a szemetelő magatartás mögött, hogy jelet hagyok magam után. Az utánam jövő megemleget, és beszél rólam, még ha szid, az se baj, csak rólam szóljon az ének, mert különben s kutyát se érdekli a létem.
Lehet, hogy így van, de még sincs ez így jól, mert lehetne úgy is, hogy alkotok valami szépet, és nevemet ennek kapcsán emlegetik meg.
Tápászkodjunk.