Mickey webnaplója

Reggel egy galamb hussant fel az egyik ágról, és szinte rezzenéstelen szárnnyal szállt el vagy 60 m-re egy villanypózna tetejére. Ezt azért tette, mert a szomszéd ágon hozzá egyre közeledett egy másik galamb, és amaz feltehetően nem kívánta emennek a társaságát, vagy a szándékát. Ám a másik galamb mintha csak másolná az előző mozgását, ugyanazzal az ívvel és röppályával repült, majd landolt ugyanannak a póznának a tetején. Feltehetően nem szállt bele az előző galamb személyes aurájába, mert csaknem mozdulatlanul üldögéltek, míg velem el nem indult a beérkező HÉV. Jó is hogy jött a HÉV, mert már idegesített egy ifjú emberpárt látszólagos rájuk bambulásom. Nem tudták, hogy nem őket nézem, hanem a galambok viselkedését. Azokét is elsősorban a repülésmódjuk miatt.
Érdekel a repülés a repülő látszólagos anyagtalansága miatt. Aki repül, az látszólag olyan könnyű, mint a pehely, mert ha nem volna ilyen, csakhamar leesne. Ám ez nem áll. Aki repül, az tartósan fennmarad a levegőben, mert a meglévő felhajtó erő tart egyensúlyt a gravitációval.
Ha hiszed, ha nem, én már repültem. Igenis repültem: álmomban. Valóságos álom volt az. Mint ahogy valóságos volt az is, amikor a Dagály strandon, később más vizeken is lebegtem. Na nem a víz felett, mint a Lélek a sötét vizek felett a teremtés kezdetén, hanem magán a vízen. Ehhez az a trükk kell, hogy vesd magad hanyatt a víztükrön mély lélegzetet véve, bátran mártsd be a fejed a matériába, tárd szét karjaidat, s apró mozdulatokkal evezgessél. Kellő gyakorlás után a víz tetején fogsz lassacskán haladva mozogni, kapsz levegőt is, tested meg nagyjából vízszintesen fekszik a víz tetején.
Hát álmomban a repülés éppen fordítva szokott történni. Egy kisebb buckáról indulok, karjaimat testemhez szorítva, fejemet előrevetve, hátamat begörbítve, hogy a hasam alatt minél több levegő tömörödjön össze, kisebb ívbe görbül így testem, én meg elrúgom magamat a földtől. Vállamat úgy igazítom, hogy „fogja” a levegőt. Általában nem emelkedem el a talajtól csak mintegy méterre, másfél méterre. Nem is haladok túlságosan gyorsan, de a légáramlatokat kihasználva tartom az elrugaszkodás tempóját. Úgy képzelj el, mint egy gyereket, aki szemüveggel és légző pipával a szájában a víz tetején úszkál, és halad tovább és tovább, nézegetve a vízmederben előbukkanó újabb és újabb csodákat. Az egész technikai kérdés, és igen élvezetes. Úgy érzem ilyenkor magamat, mint aki úgyszólván testetlenül lebeg. Ezt az ismétlődő álombeli élményemet kívántam volna veletek megosztani, csakhogy a buszon olvasgatni kezdtem megint a Viccözönt (lásd korábbi írásomat), és ez elterelte figyelmemet eredetileg választott témámtól. Ezért ez a félnapos késés.
Újabban az aviatika felkeltette érdeklődésemet.
Hát hogyne, tegnap is beszállt egy paplanernyős a látómezőmbe az erkély előtt. Ezúttal motoros változatban. Ott pöfögött előbb egy kék, majd egy világos színű ejtőernyős Aquincum fölött. Lehet, hogy biztonságosabb, mint a motor nélküli lélekvesztő, de zajos. Akkora hangbeli különbség van a két variáns között, mint a ladik és a motorcsónak keltette zajok között. Az egyik csak surrog, a másik pedig büdösül pöfög, vagy inkább pöfögve büdösít.