A sokat börtönben ült jezsuitát,
Pálos Antalt faggatták a kérdésről. Ő megpróbált eleget tenni neki,
visszaemlékezett a régi korok régi kádereire, és elmondta róluk véleményét.
Már-már fáj folyamatosan arról olvasni, hogyan mellőztek korábban értékes
embereket. Persze ugyanolyan fizikai fájdalmat jelent a napi sajtó hasábjain
tallózva a mai válogatott aljasságokkal, hazugságdömpinggel szembesülni is.
Úgy vélem, eljön az az idő, már itt is van, amikor az
elviselhetetlen szellemi és anyagi visszaéléseknek kell cselekvésre ingerelniük
minden épkézláb gondolkodású embert. Ma is sokan felteszik a kérdést:
Mit kell(ene) tennie az értelmiségieknek?
Nem tudok jobb választ rá, mint amit öregapámtól láttam.
Nap mint nap hajnalban kelt.
Felvette munkás nadrágját, ingét kopott szvetterét-zakóját, fejébe nyomta
micisapkáját, kiebrudalta a folyosóra tévedt baromfikat, fellocsolta a
műhelyét, számba vette a javításra várakozó bicikliket, és tervszerűen
nekilátott megreparálásuknak.
Nem hívott össze megbeszélést az asszonnyal se, mégis megkapta minden reggel az
ételét, italát, majd délig folytatta a javítást.
Ha nem akadt elég rossz kerékpár, a szerszámait vette elő, megköszörülte a
tompa élűeket, megerősítette a lötyögő nyelűeket, saját kezére igazította
azokat, melyeknek gyári nyele nem illeszkedett a markába.
Ha kellett, ragasztóért ment a boltba, vagy éppen csiszolóvásznat vett vagy
faszenet a fújtatóhoz.
Délben aztán lecsapta sapkáját, és leült az asztalhoz ebédelni. A másik fele (a
fele-sége) is pontosan dolgozott. Ott párolgott a leves a tányérokban. A
második fogás is hamar az asztalra került. Néha sütemény is.
Ebéd közben nem szerette, ha kuncsaft zavarta. Foghegyről
válaszolgatott az oktondi betolakodónak.
Mindenesetre délután újra munkához látott, és nem is hagyta abba, míg csak el
nem jött az általa kitűzött fájront ideje.
Úgy vélte, ez állapotbeli kötelessége, és ennek a
kötelességnek mindig eleget is tett.
Azt kellene felfogni mindnyájunknak, hogy személyre lebontott küldetése,
hivatása, feladatrendszere van minden embernek.
Egy valóság létezik, annak vagyunk az elemei. Mégpedig önmagára, egymásra és a
Teremtőre reflektáló elemei.
Ha körülnézünk az országban, azt látjuk, hogy alig valami van készen. Nagy a
rombolás, nagy a gaz, nagy a káosz, nagy a szemét. A munkák elvégzése ránk vár
vagy idegenekre, akik elvégzik, mint a törökök a németeknél. De tudomásul kell
venni, hogy annak ára van. Ők is emberek, szokásokkal, vallással stb. Életteret
kívánnak maguknak teljesen érthető okokból.
Visszatérve az értelmiségiekhez, az a benyomásom, hogy túlnyafizzák saját
szerepüket. Nincs külön értelmiségi élet. Minden élet egyféle. Pihenés, munka
és szórakozás ritmusos váltakozása.
Tegyék a dolgukat olyan alapossággal, felelősséggel, szorgalommal,
odafigyeléssel, olyan kitartóan és ütemesen, mint saját nagyapám. És ne
nyafogjanak.
Tartsanak ki ott, ahová állíttattak.
Legyenek élő jelei a becsületnek, az értékek iránti hűségnek, a
megvesztegethetetlenségnek, a türelemnek, a szeretetnek.
Sok szenvedés (is) vár rájuk (ránk), de sok szépség és öröm
is.
Talán a legmagvasabbat hagytam a végére, bár az előzőekből kiolvasható:
Az értelmiségi kategória nem kiváltság, hanem a munkamegosztásból következő létforma. Mindenkinek különfélék a tehetségei, de mindenki felel azért, amit a tehetségeivel kezd. Jó, ha naponta ezzel ébred (Mit kell ma tennem ahhoz, hogy este tiszta tudattal, lélekkel pihenjek le?) és fekszik (azaz megtettem-e a rám bízott tennivalókat? Mindet? Többet, mint ami rám volt bízva? Kevesebbet? Semmit?).
Utolsó kommentek