A tékozló fiú parabolája méltán világhírű. Mindenki ismeri.
Van egy kérdés, mely a történet szereplőivel kapcsolatban feltehető, még ha a
történetnek nem is a közepe ez a fajta okvetetlenkedés: Ki kit-mit sajnál?
Az irgalmasan szerető Atya évek óta sajnálja kisebbik fiát, aki léha életet él.
A nagyobb fiú sajnálja, hogy olyan kitüntető figyelmességben részesül mihaszna
öccse, amilyent még nem érzett soha életében magára vonatkoztatva. A kisebbik
fiú sajnálja, hogy eltékozolta ifjúi éveit hiábavalóságokra és elszórta
vagyonát ahelyett, hogy értelmesen használta volna.
Állunk a kép előtt, gondolkodunk a történeten, és belehelyezkedünk a szereplők
helyzetébe. Szülőkként sajnálhatjuk utódaink esetlegesen téves-hibás döntéseit,
de csaknem tehetetlenül szemléljük, csakúgy mint a kotlóstyúk, amikor kacsákat
keltetnek ki vele, és tehetetlenül szemléli őket, amint a tóba ereszkednek
fürödni.
Saját eltékozolt éveinken elmerengve ugyancsak sajnálkozhatunk. Miért nem
hoztunk annak idején értékesebb döntéseket, miért nem használtuk ki jobban az
elénk adódó lehetőségeket, miért nem fordítottuk jóra minden időnket, miért nem
segítettük ott és azonnal, aki kérőn nézett ránk.
Az idősebb testvér helyzetébe helyezkedve sajnálhatjuk, hogy nem értékeltük
kivételesen kiváltságos sorsunkat, miért nem becsültük meg a gondviseléstől
kapott mindennapi ajándékokat, miért nem voltunk megelégedve, miért nem
örültünk a jól végzett munka sikerének. Testünk egészséges elfáradásának, az
éjszakák regeneráló, frissítő nyugalmának. Sajnálkozhatunk kicsinyes
irigységünk, féltékenységünk miatt is.
Mindenképpen célszerű elgondolkozni az előzőeken.
Szülőként fel kell nevelni gyermekeinket, de ha vége szakad a folyamatnak,
csakugyan irgalmas szeretettel jó szemlélnünk, hogyan vitézkednek a fiatalok az
őket érő kihívásokkal, hogyan birkóznak meg felnőtté válva az eléjük tornyosuló
feladatokkal. Ha kérdeznek, felelünk, ha mesélnek, meghallgatjuk őket, ha
kérnek, adunk, ha megkeresnek, biztosítjuk őket szeretetünkről.
Az ifjúkori életviteli zavarokkal is lehet mit kezdeni. Levonni a helyes
következtetéseket, és meghozni a szükséges irányváltoztatásokról szóló
döntéseinket.
Ha pedig tartós jó sorsban élnénk, hálásaknak kell lennünk miatta, napról napra
tudatosíthatjuk: tényleg el vagyunk kényeztetve a Gondviseléstől. Jól tesszük,
ha kérjük mások számára is imában: hagyjanak fel dorbézoló életükkel,
őrültségekre vagyonokat költő henye életmódjukkal, lássák be, hogy téves úton
haladnak, és saját emberségüknek tesznek jót, ha mintegy a maguk kiüresítésével
megosztják másokkal felesleges javaikat.
Mert tényleg jó jót tenni.
Most egy mai történésről írom le, amit gondolok.
Örömet szerez a románoknak, ha a magyarok nem kapnak
autonómiát? Ugyan mi változna tőle?
Örömet szerez az illetékes döntéshozónak, hogy a magyar államfő gépét nem
engedte landolni?
Örömet szerez az EU-nak, hogy ilyesmi történik két tagországában?
Megfelel a mindenfelől szentesített trianoni szerződésnek az autonómia
megtagadása?
Még általánosabban: Nem azért létesült az EU, hogy minden tagország jól érezze
magát benne?
Jobban érzi az egyik nemzet magát, ha a másik ellenkezőleg érzi?
Nem kellene-e egyszer felhagyni egymás fitymálásával oda és vissza?
Sérülne-e egyik nemzet identitása, ha érdeklődéssel fordulna a másikához, hátha
az ő kultúrája sem rossz, s vannak átvehető életvezetési stb. tippjei?
De jó volna, ha nagyobb szívünk volna egymáshoz!
Utolsó kommentek