Mickey webnaplója

Túl vagyunk az esti kontrollon. Egyikünknek még vénás injekciót kell kapnia.
– Fáj? – kérdezi a nővér.
– Most egy kicsit csípett – így a beteg.
– Pedig szeretettel adtam be – fejezi be a párbeszédet a nővér. – Mindenkinek szép jó éjszakát.
– Maguknak is nyugodt éjjelt kívánunk – morogjuk viszont kórusban.
Ezzel persze nincs vége az estének.
Az szerencsés, aki először alszik el, mert ő nem hallja a mi horkolásunkat, csak mi az övét.
Az estére hozott négyféle tablettát bekapom.
Lehet, hogy kevés vizet ittam nap közben, vagy csak szoknom kell az új hatásokat és mellékhatásokat. Nem tudom.
Szaporán ver a szívem.
Lehúzok egy fél liter almalét, aztán kimegyek sétálni a folyosóra.
A rövid oldalon a Kiscelli Múzeumként működő kolostor képe sárgállik rejtett esti kivilágításban. Súroló fényben úszik a hatalmas falszakasz.
Jobbra belátok a férfibetegek szobájába.
Minden este ugyanaz a kopasz fej, idős arc, kényszeres kézmozgással. Egyik kezének ujjai mintha folyamatosan aprópénzt számolnának; hüvelykujja állandóan mozog, megállíthatatlanul.
Rám néz.
Nem tudom megítélni, hogy valójában lát-e engem vagy csak néz.
Ellépek az ablaktól.
A folyosó csaknem üres.
Csend van. Csak a neonok zúgnak halkan.
Elsétálok, kinézek a másik irányba is.
Nem vagyok egyedül.
A tolókocsis se tud aludni.
Együtt nézzük az utcát.
Azért azt, mert ott mindig történik valami: autók parkolnak, villamosok állnak be a megállóba, kocsik húznak el, gyalogosok sietnek valahová.
A tolókocsis töri meg a csendet: – Már ismerem a villamos-menetrendet. Tizenkétpercenként érkeznek az újabb szerelvények. Még hozzáteszi: – Ma csak két Trabantot láttam egész délután. Egyre ritkábban tűnnek fel ezek a papírjaguárok.
Nappal többen hazamentek a kórházból, azért ilyen csendes az este.
Egyszer csak két fehérruhás férfi tűnik fel a hátunk mögött, egy gumikerekeken guruló kocsit irányítanak, a tetejére kísértetiesen koporsó alakú alumínium doboz van rögzítve.
Mondom a tolókocsisnak: – Ez olyan, mint egy koporsó a kocsi tetején.
Mire ő: – Hát persze, hogy olyan, hiszen az. Az osztály betegei között sok az idős. Elég sűrűn előfordul, hogy valamelyikük itt fejezi be az életét.
Próbálok viselkedni.
Mégiscsak egy ember teste az, akit a két fehérruhás olyan rutinosan tol be a teherliftbe.
Még egy pillantást vetek az utcára, hogy életet lássak, mozgást, tevés-vevést, akármit.
A sokszor látott utcarészletnek este sárga tónust ad a nátriumlámpás világítás.
Otthagyom a villamosokat, az autókat, a kórházi történésekről mit sem sejtő gyalogosokat, az egyik villanyoszlopra feldobott, cipőfűzővel egymáshoz kötözött két himbálózó tornacsuka látványát. Elköszönök alkalmi ismerősömtől. „Haza”-térek, mint este a borjú a saját portájára.
Nyikorgó ágyamba vetem magamat, fülemre húzom a fejhallgatót. Egy darabig válogatok még a rádióállomások között, aztán megpróbálok elalélni.
Eltelt újra egy nap.
„Szeretettel, szabadon, örömmel” … ismételgetem, ízlelgetem, kóstolgatom új életfilozófiámat.
Ezt mondogatom magamban akkor is, amikor kuruttyolni kezd a karomra csatolt automata vérnyomásmérő, melyet hivatalból holternek neveznek, de amelyet a betegek egy része csak „tikitaki”-nak becéz.
Azért hozzáteszem gondolatban a leolvasott eredményre sandítva: „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”
Nagy csend támad, amikor zúgó neonlámpámat lekapcsolom.
Jóéjszakát!