Tegnap megnéztem a Duna tévében a Hitvallók és ügynökök c. film kétrészes változatát. (Ha jól tudom, 8 részből vágták össze). Nagyon vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Megint Szörényi Levente slágere villan be elsőként: Ha te látnád azt, amit én láttam / Ha te állnál ott, ahol én álltam / Nem lennél már ártatlan./
Itt mindenki szenvedett. Az ördög meg átmeneti sikerén röhögött.
Néhány általa megszállott gazember utasítására mozgott az egész hálózat, a hálózat intézkedései nyomán az egész igazságügy, beleértve a smasszereket is, beleértve az összes titkosszolgálati tisztet is, akik feltehetőleg szintén érzékeny lelkiismerettel láttak napvilágot hajdanában.
Szenvedett továbbá az egyház megalkuvásai miatt, szenvedett hosszasan és kitartóan mindenki, aki leülte a magáét, akiket a legkülönfélébb módon kínoztak (olyikat halálra), és aláztak meg huzamos időn át.
Ki volt itt boldog?
A filmben sok bejátszás található a korabeli parlamentből. (Mint ha csak a mait látnám!) Csak végig kell nézni az arcokon. Sehol egy őszinte, tiszta tekintet. Lesunyt arcok, elgyötört tekintetek, megfáradt, lógó fejek. Nem magyarázom bele, ezt láttam.
A filmben még az állami ünnepen felvonuló ÁVH-s alakulat tagjai látszanak boldognak, megélve, hogy milyen sokan vannak, és mennyire egyként üvöltik a hajrát, vagy nem is tudom, mit. A tömegpszichózis teszi az eksztázist, akármelyik embercsoportról van is szó.       
Visszatérve a filmre, olyan ez, mint a sebész kése. Belevág az eleven húsba, kegyetlen fájdalmat okozva azokban, akik részesei a műtétnek. Van némi viviszekció is benne: élveboncolás jellegű.  
Némi elégtétel lehet ugyan azoknak, akik fizikálisan és lelkileg is megszenvedték a hatalmi arrogancia évtizedeit, de mindenkiben sebeket szaggat a film. Ráadásul nagyon visszafogott a titkosszolgálat gyalázatos cselekvéssorozata részeseinek a kibontását illetően. Ezt igazságtalannak is vélem.
Két arcot igen közelről ismertem. Legyen az első most itt Bagi István (cukorbaja vitte el korán, 55 éves korában, Isten nyugosztalja!), aki a Bosnyák téren káplánkodott. Róla azt írja Hetényi Varga K., hogy „a forradalom leverése után, 1957 tavaszán vitték be két hétre a Fő utcai börtönbe. Azzal vádolták, hogy sokszorosítógépet rejtegetett a lakásában. B. I. átadási elismervénnyel igazolta, hogy a sokszorosító a jelzett időpontban már nem volt nála. Kihallgatói ezt nem vették figyelembe. Súlyosan megverték, nem adtak neki enni, inni. Szomját a WC-kagylóból enyhítette, amikor kiengedték szükséglete elvégzésére. A megalázó bánásmód mély nyomokat hagyott a fiatal káplán életében ...”  Hetényi hozzáteszi még, hogy a kegyetlenkedések esetleges megismétlődésének a tudata okozhatta, hogy utóbb ráállt némi együttműködésre.
A másik személy az egykor pótapámnak számító Hagemann Frigyes. Az ő aktivitásának köszönhetően lettem tagja 58-ban a Regnumnak.
Hagemann Frigyes (ma is él, éltesse is az Isten sokáig!, most 77 éves) szomszédja volt Bagi Istvánnak a Bosnyák utcai plébánián. Ő valamilyen módon BI-hoz képest radikálisnak volt tekinthető, amennyiben a bebörtönözés esélyével is (le)számolva vállalta gyerekcsoportok vallásos nevelését (Regnum Marianum), melyen sokszerű képzésünket, kirándulásokat, mély beszélgetéseket kell érteni.
Általános műveltségünket tartalmas irodalommal fejlesztette, rábeszélt egy-egy színvonalas tárlat megtekintésére, és mindenkit óva intett a politizálástól mint a regnum vezetője, mert nem tartotta arra érdemesnek a politikát, hogy miatta létében veszélyeztetve legyen!!! (Ennyit az általuk állítólag szervezett államellenes összeesküvésről.) A tegnapi filmben azt hangsúlyozta többek között, hogy az ő idejében nem elitképzés folyt, vagy nemcsak az. Rájuk nézve fokozottabban kockázatot jelentő gyerekeket is felvállaltak. Az események nsem úgy alakultak, ahogy ő remélte és ahogyan számított rájuk: Úgy gondolta, hogy a 70-es években már nem macerálják börtönnel az RM papjait. Különösen is rosszul érintették a történtek, mert a brutalitás nem sokat változott. Ugyan meg nem verték, de megaláztatásban bőven volt része szegénynek. Emleget egy K. nevű embert, aki (kis?)paptársa volt. Szörnyű hasadást jelentett neki amannak jelentgetése.
Megértem őt.
Megértem azokat a papokat is, akiknek máig fáj életfogytos mellőztetésük, és az, hogy a volt békepapok nagy plébániák vezetői lettek, és maradtak!
A film természetesen nem old meg minden problémát.
Hatása talán leginkább a hányáséhoz hasonló. Kidobja a felgyülemlett, feltolult mérgeket a szervezetből.
Az ítélkezés (hála Istennek!) nem a mi dolgunk, hanem a Teremtőé.
Az irgalmas Istené.
Egyedül Ő lát a vesékbe,
Ő a szívek vizsgálója, egyedül ő tudja, hogy mely pontok mutatnak túl az emberi gyengeségeken a történelem szörnyűségei közül. Ez a mi szerencsénk és esélyünk a szebb – közös!? – jövőre odaát.
Itt pedig – úgy látszik – tovább fortyog a sokszor átláthatatlan katyvaz.
Sok meggyötört egyházinak üzenem Krisztus vigasztaló szavait: „...de ti ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben!” 
Ezeket nem én találom ki, Lukács evangelistát idéztem. (Lk 10,20)
Nézzetek csak utána!