Karinthy már lecsapna rá: Mi az, hogy iker tárcanovella?
Ikrekről szóló tárcanovella?
Fenét!
Helyesen: tárca ikernovella. Ez már igen. Tárcákról szóló páros történet.
Vagy mégse?
Inkább talán novellisztikus ikertárca. Ez egy könnyed történet a főpincér
tárcájáról.
A csudát!
Már hogy lehet ilyen szamárságot kitalálni! Nem a főpincér tárcájáról kell
szólnia, hanem két bukszáról, mely novella formában van megírva.
Azaz novella tárcaikrekről. Így már jó.
Jó egy frászt! Legyen már akkor inkább Tárcanovella – iker. Ez egy műfaj, két
hasonló történettel. Ezt fejezi ki.
Badarság! Napnál is világosabb: Ikernovella, tárca. Ez azt jelenti, hogy két rövid
párhuzamos történet, azaz tárca.
A fenébe is, ott viszik a tárcámat, benne a novella kéziratát, most miből fogok tortát venni az ikreknek?
Ám nincs Karinthy, csak a száraz tények vannak: csakugyan van két tárcám két tárcáról.
1. Tárca. Csaknem zimankó, felhők, plusz hét fok, szemergő eső, és nyitott üzlet Zakopanéban. Veszünk fél tucat Żywiec sört, két Bölényvodkát, (Żubrówka) bölényfűvel hitelesítettet, miegymást.
Tücsinél a bőrtárca, benne a zloty, benne az euró, benne forint is talán. Megkér Tücsi, hogy fogjam már meg a tárcát, mert kivette belőle a fizetéshez szükséges bankót. Megfogom a tárcát, és biztonságba helyezem – a belső zsebembe, az én tárcám mellé.
Teszünk-veszünk, térülünk-fordulunk, indulunk, már rég elhagyjuk az országot is.
Jövünk hazafelé.
Szlovákia közepén megállunk (kisálunk: ebben minden benne van, kiszállunk, kisétálunk, besétálunk a mellékesbe stb.). egyszer csak odaszól nekem Tücsi:
– Nem találom a pánztárcámat, pedig már „mindenütt aggódva kerestem”. Mondom neki:
– Persze, hogy nem találod, nálam van, te adtad oda Zakopanéban, hogy őrizzem meg. Itt van, megőriztem.
– Nahát, el sem tudod képzelni, mennyire aggódtam – így ő.
– Inkább annak örülj, hogy semmi gond nincs: „Ami elveszett, megkerült, örvendjünk és vigadjunk” – idézem újra a Bibliát.
S csakugyan. Semmi, de semmi baj nincs.
Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy kis idegesség csak vibrál még egy darabig a levegőben. Tudom, hogy így van. Olyan ez, mint amikor a ház előtt nem találtam este parkolót, reggel meg a szokott helyen nem találtam a kocsit. Egzisztenciális válságot éltem meg én is: Biztos ellopták! – villant át agyamon egy pillanatra, hogy mindjárt leessen a tantusz: Hát persze: a másik ház előtt áll a verda.
2. Tárca. Szemergő esőben várok a buszra. Felszállok. A hátsó ülés foglalt, egy csövi néz maga elé üveges szemmel, és kortyolgatja a pillepalackból maradék „tablettás bor”-át.
Eléülök.
A következő megállónál felszáll egy vénember, mint hamarosan kiderül, egy foga van és 85 éves. Azt állítja, hogy ezen a buszon utazott, hátul ült, és itt felejtette a táskáját. A klosár bambul maga elé (maga alá nemigen lát, lehet, hogy állapotánál fogva máshová se). Megpróbálok segítségükre lenni.
És csakugyan. A talpa alatt a busz szögletében ott egy vászontáska.
Mondom neki:
– Emelje már fel jóember!
– Ez volna az elveszett jószág? – kérdezem a vénségtől.
– Ez az – villanyozódik fel az ember. De nem száll le, jóllehet újra megállóban a busz. Azt akarná elérni a sofőrnél, hogy ne indítsa a buszt, amíg meg nem győződött róla, hogy megvan mindene. A sofőr nem hallgat rá, indít. Az egyfogú vénség lábára csukja az ajtót. Így az nem is tudja kiszabadítani magát szorult helyzetéből a következő megállóig. Onnan replikázik tovább a hajléktalannal:
– Nincs meg a pénztárcám – kiabálja vádlólag –, azonnal ürítse ki a zsebeit!
Amaz visszadünnyög valamit, amit nem értek.
Jobb is – azt hiszem.
Csaknem mulatságos, ahogy a kalodába zárt pasas hadovál:
– Azonnal állítsák meg a buszt, hívjanak rendőrt!
– Ácsi! – mondom – előfordulhat, hogy a tárcája kiesett, és még ott lapul a félhomályban valahol.
Megint megpróbálok hátrafordulni, már amennyire meszes nyakcsigolyáim engedik:
– Na, nézzenek oda – mondom, miközben odanézek –, csakugyan ott hever egy tárca.
A csöves vonakodik hozzányúlni:
– Még mit nem, hogy az én ujjlenyomatomat találja meg rajta a rendőr? Azt már nem.
Aztán mégis előadja, hiszen más nem fér hozzá. Az erőszakos 85 éves lecsap a zsákmányra. Lángba borult képpel ismeri el, hogy bankói a helyükön vannak. Nyilvánvalóan senki nem szedett ki belőle semmit.
Az eredményes kutakodás jó érzésével hagyja el az általa gerjesztett indulatoktól egyre hangosabbá váló alkalmi csatateret.
A mellettem ülő nő virtuálisan megveregeti a vállamat, és azt mondja, a maga jó szemének köszönhetik a gyors eredményt.
Lehet.
Inkább jóhiszeműségem volt helyénvaló: annak a feltételezése: Hátha nem is mindenki tolvaj ebben az országban!
Hátha…
Utolsó kommentek