Egyik meghatározás szerint a
fejlődés folyamat, melynek során a fejlődő a teljesebb, magasabb rendű minőség
irányában változik, mozdul el. Igen, igen, nem rossz ez a meghatározás, mégis
azt gondolom, hogy a fejlődés Isten programozott teremtő tevékenységének
egy-egy darabja, mely az emberi minőségnél alacsonyabb fokú valóságban az Ő
akaratára valósul meg. Az ember fejlődésére nemcsak ez igaz, hanem van benne
általa akart elhatározás is: Tudatos törekvés az önfelülmúlásra.
Ernst Haeckel német biológus
vetette föl 1866 táján, hogy „az ontogenezis megismétli a filogenezist”,
azaz az egyén fejlődése megismétli a törzsfejlődést. Ez elég jól hangzik, és a
tapasztalat is alátámasztja, hogy az egyén egy sejtből lesz soksejtűvé,
önállótlanból fejlik önállóvá, önellátóvá. Teste a sejtbarázdálódástól kezdve
egyre bonyolultabbá lesz a beleplántált programnak megfelelően.
Génjeink alig különböznek a
főemlősök génállományától, mégis ez a kevés különbség hatalmas minőségi
különbség hordozója. Az ember önmagára reflektáló lény, aki képes felismerni
Teremtőjét (Istent). Talán furcsa ez a megfogalmazás, de igaz. Isten befejezte
a teremtést, amennyiben elfogadom, hogy az időn kívül áll. Ám, ha felőle nézve
így van, akkor felőlünk nézve – akik ki vagyunk téve az idő múlásának – azt
kell gondolnunk, hogy a teremtés az örök jelenben folyik – most is, hiszen a
múló idő az örök jelen egy-egy darabkája, és csak az anyagi testek léte miatt
érzékeljük egyáltalán, hiszen az anyag lényege a mozgás, és a mozgások egymást
időben (és térben) követő elmozdulások. Ezt az egymást követő valamit jobb
híján nevezzük időnek. A kérdés nem olyan egyszerű. Egy elhíresült szólás
szerint: Ha nem kérdezed, mi az idő, tudom, ha kérdezed, nem tudom.
Fejlődés a földön azért lehetséges, mert van idő, változások egymás utánja. Az
időből kiesve újabb dimenziókról, intenzitásról beszélhetünk, ez jelenthet
további fejlődést. Azt gondolom, hogy
minden fejlődik az Istenen kívül, aki abszolútum. Fejlődik az egy rendszernek
is tekinthető világegyetem, benne fejlődik a Föld, rajta az élettelenek és az
élők: a növény- és állatfajok, és fejlődik maga az ember is. Embrióból
csecsemővé, kis és nagy gyerekké, kamasszá, felnőtté, idősödővé, öreggé,
aggastyánná. Fejlődése haláláig tart. Ott kiesik az időből és az irgalmas
Istennel való találkozás intenzitása teszi alkalmassá az örök boldogságra,
amennyiben mellette dönt halálában. (A 20. sz.-i jezsuita Boros László feltételezésére alapozom ebbeli
hitemet.)
Fejlődik egyéniségünk, személyiségünk, fejlődünk altruizmusban, fejlődünk
szeretetre való képességünkben, fejlődünk emberségünkben, fejlődünk
kapcsolatainkban.
Ez az általános trend, de
fejlődésünk nem egyenes vonalú, hanem meg-megtörik. Előfordul benne
több-kevesebb eltévelyedés, más- és más utakra való váltás. Mégis azt gondolom,
hogy a halálban belenövekedünk, belefejlődünk Teremtőnkbe. A
kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy nem olvadunk Istenbe, de vele mindinkább egy
leszünk. Ha a matematikából vehetek hasonlatot, azt mondom, Istenhez egyre
inkább közelítünk, neki mintegy aszimptotái vagyunk, de vele teljesen azonosak
sose leszünk. (Aszimptotának nevezi a trigonometria azt a görbét, mely az
egyeneshez minden határon túl közeledik, de azt soha el nem éri. Ezen –
témánkkal kapcsolatban – azt értem, hogy Isten szándéka nem az, hogy az őt
szerető ember olvadjon bele, és mintegy tűnjék el benne, hanem az, hogy a Tőle
függő emberre mindig mint Tőle különbözőre ránézhessen, és benne gyönyörűségét
lelje. Mivel viszonyról van szó, ez kölcsönös. Az üdvözült ember is így fog
Teremtőjére tekinteni, és fog közösséget alkotni mindenkivel, aki az örök
boldogságra jutott. Szeretetük fokozódik, egyre intenzívebbé lesz, mert az
ember az örökkévalóságban is fejlődik, ha ezen intenzitásnövekedést értek.
És még egyet. Földies észjárásunk
azt súgja, hogy a fejlődés egyre bonyolultabbat is jelent. Ez valahogyan
megfordul az örökkévalóságban, ahol rá fogunk döbbenni, hogy Istent azért nem
értettük meg, mert Ő végtelenül egyszerű. Csak szeretet, csak ártatlan
szeretet. Elismerem ennek paradox voltát, de ettől még igaznak gondolom.
(Hasonlókat fogalmazott meg a jezsuita
F. Varillon.)
És most leszállok a földre, egy szó erejéig idehozom a társadalmi fejlődés
kérdését is. Az IGEN c. lapban B. Petőfi Ágnes ilyesvalamit fogalmazott meg
egyik szösszenetében a kilencvenes évek elején: „Rendszerváltozás? -
és Ön, Uram, miben változott?” Azaz, ki-ki jól teszi, ha magába néz saját belső
elmozdulásait, változásait, fejlődését illetően, hiszen a társadalmi fejlődés –
ha van ilyen – tagjai fejlődésének az összege.
Jogosan vetheti ellene az
eddigieknek valaki, hogy az ember fejlődése lelassul és megáll felnőttkorában,
majd hanyatlásnak indul az öregedés során, a „létért való küzdelem”-ben [ez
volna a Darwin-féle struggle for life] pedig egyre inkább alul marad. Az
istenhívő tudja, hogy ez csak a látszat. Az idősödő, egyre több tapasztalatot
összegyűjtő ember testében persze előbb-utóbb „megadja magát”, de egyre inkább
képes rendezni, rendszerben látni korábban összegyűjtött információit. Ezek
élete végéhez közeledve figyelmét, növekvő intenzitással irányítják Istenre.
Mintegy belehal Teremtője karjaiba. Ezt támasztja alá a kórházakban az időseket
megkereső lelki segítő, gyóntató megannyi tapasztalata.
De ugyanerre a megállapításra jut kutakodásai és hite alapján Teilhard de
Chardin is, aki azt éli meg: A világ valóban fejlődik: fejlődése az alfától az
ómegáig tart, aki maga Krisztus.
(Ez a cikkem megjelent A Szív c. jezsuita lap mostani számában. Ha nem volnál előfizetője, de blogomnak igen, íme eredetiben olvashatod.)
Utolsó kommentek