Mickey webnaplója

Egyik meghatározás szerint a fejlődés folyamat, melynek során a fejlődő a teljesebb, magasabb rendű minőség irányában változik, mozdul el. Igen, igen, nem rossz ez a meghatározás, mégis azt gondolom, hogy a fejlődés Isten programozott teremtő tevékenységének egy-egy darabja, mely az emberi minőségnél alacsonyabb fokú valóságban az Ő akaratára valósul meg. Az ember fejlődésére nemcsak ez igaz, hanem van benne általa akart elhatározás is: Tudatos törekvés az önfelülmúlásra.
Ernst Haeckel német biológus vetette föl 1866 táján, hogy „az ontogenezis megismétli a filogenezist”, azaz az egyén fejlődése megismétli a törzsfejlődést. Ez elég jól hangzik, és a tapasztalat is alátámasztja, hogy az egyén egy sejtből lesz soksejtűvé, önállótlanból fejlik önállóvá, önellátóvá. Teste a sejtbarázdálódástól kezdve egyre bonyolultabbá lesz a beleplántált programnak megfelelően.
Génjeink alig különböznek a főemlősök génállományától, mégis ez a kevés különbség hatalmas minőségi különbség hordozója. Az ember önmagára reflektáló lény, aki képes felismerni Teremtőjét (Istent). Talán furcsa ez a megfogalmazás, de igaz. Isten befejezte a teremtést, amennyiben elfogadom, hogy az időn kívül áll. Ám, ha felőle nézve így van, akkor felőlünk nézve – akik ki vagyunk téve az idő múlásának – azt kell gondolnunk, hogy a teremtés az örök jelenben folyik – most is, hiszen a múló idő az örök jelen egy-egy darabkája, és csak az anyagi testek léte miatt érzékeljük egyáltalán, hiszen az anyag lényege a mozgás, és a mozgások egymást időben (és térben) követő elmozdulások. Ezt az egymást követő valamit jobb híján nevezzük időnek. A kérdés nem olyan egyszerű. Egy elhíresült szólás szerint: Ha nem kérdezed, mi az idő, tudom, ha kérdezed, nem tudom.
Fejlődés a földön azért lehetséges, mert van idő, változások egymás utánja. Az időből kiesve újabb dimenziókról, intenzitásról beszélhetünk, ez jelenthet további fejlődést.  Azt gondolom, hogy minden fejlődik az Istenen kívül, aki abszolútum. Fejlődik az egy rendszernek is tekinthető világegyetem, benne fejlődik a Föld, rajta az élettelenek és az élők: a növény- és állatfajok, és fejlődik maga az ember is. Embrióból csecsemővé, kis és nagy gyerekké, kamasszá, felnőtté, idősödővé, öreggé, aggastyánná. Fejlődése haláláig tart. Ott kiesik az időből és az irgalmas Istennel való találkozás intenzitása teszi alkalmassá az örök boldogságra, amennyiben mellette dönt halálában. (A 20. sz.-i jezsuita Boros László feltételezésére alapozom ebbeli hitemet.)
Fejlődik egyéniségünk, személyiségünk, fejlődünk altruizmusban, fejlődünk szeretetre való képességünkben, fejlődünk emberségünkben, fejlődünk kapcsolatainkban.
Ez az általános trend, de fejlődésünk nem egyenes vonalú, hanem meg-megtörik. Előfordul benne több-kevesebb eltévelyedés, más- és más utakra való váltás. Mégis azt gondolom, hogy a halálban belenövekedünk, belefejlődünk Teremtőnkbe. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy nem olvadunk Istenbe, de vele mindinkább egy leszünk. Ha a matematikából vehetek hasonlatot, azt mondom, Istenhez egyre inkább közelítünk, neki mintegy aszimptotái vagyunk, de vele teljesen azonosak sose leszünk. (Aszimptotának nevezi a trigonometria azt a görbét, mely az egyeneshez minden határon túl közeledik, de azt soha el nem éri. Ezen – témánkkal kapcsolatban – azt értem, hogy Isten szándéka nem az, hogy az őt szerető ember olvadjon bele, és mintegy tűnjék el benne, hanem az, hogy a Tőle függő emberre mindig mint Tőle különbözőre ránézhessen, és benne gyönyörűségét lelje. Mivel viszonyról van szó, ez kölcsönös. Az üdvözült ember is így fog Teremtőjére tekinteni, és fog közösséget alkotni mindenkivel, aki az örök boldogságra jutott. Szeretetük fokozódik, egyre intenzívebbé lesz, mert az ember az örökkévalóságban is fejlődik, ha ezen intenzitásnövekedést értek.
És még egyet. Földies észjárásunk azt súgja, hogy a fejlődés egyre bonyolultabbat is jelent. Ez valahogyan megfordul az örökkévalóságban, ahol rá fogunk döbbenni, hogy Istent azért nem értettük meg, mert Ő végtelenül egyszerű. Csak szeretet, csak ártatlan szeretet. Elismerem ennek paradox voltát, de ettől még igaznak gondolom. (Hasonlókat fogalmazott meg a jezsuita F. Varillon.)
És most leszállok a földre, egy szó erejéig idehozom a társadalmi fejlődés kérdését is. Az IGEN c. lapban B. Petőfi Ágnes ilyesvalamit fogalmazott meg egyik szösszenetében a kilencvenes évek elején: „Rendszerváltozás? - és Ön, Uram, miben változott?” Azaz, ki-ki jól teszi, ha magába néz saját belső elmozdulásait, változásait, fejlődését illetően, hiszen a társadalmi fejlődés – ha van ilyen – tagjai fejlődésének az összege.
Jogosan vetheti ellene az eddigieknek valaki, hogy az ember fejlődése lelassul és megáll felnőttkorában, majd hanyatlásnak indul az öregedés során, a „létért való küzdelem”-ben [ez volna a Darwin-féle struggle for life] pedig egyre inkább alul marad. Az istenhívő tudja, hogy ez csak a látszat. Az idősödő, egyre több tapasztalatot összegyűjtő ember testében persze előbb-utóbb „megadja magát”, de egyre inkább képes rendezni, rendszerben látni korábban összegyűjtött információit. Ezek élete végéhez közeledve figyelmét, növekvő intenzitással irányítják Istenre. Mintegy belehal Teremtője karjaiba. Ezt támasztja alá a kórházakban az időseket megkereső lelki segítő, gyóntató megannyi tapasztalata.
De ugyanerre a megállapításra jut kutakodásai és hite alapján Teilhard de Chardin is, aki azt éli meg: A világ valóban fejlődik: fejlődése az alfától az ómegáig tart, aki maga Krisztus.
(Ez a cikkem megjelent A Szív c. jezsuita lap mostani számában. Ha nem volnál előfizetője, de blogomnak igen, íme eredetiben olvashatod.)