Megkérdeztem Tücsit, kér-e tortát születésnapjára. Azt mondta:
– Isten őrizz!
– Jó – akceptáltam, akkor mást veszek.
Kapott néhány szerelmes levelet a pék jóvoltából, meg
egy olasz San Marco panettonét.
Egy francia öntettel nyakon sederintheti, ha majd hozzálátunk. Ha

pezsgőzni kívánna, vettem hozzá
három holland borospoharat. Ha teázni, ahhoz egy
kínai porceláncsészét. Van vagy félliteres. Na nem a megszokott áttetszően vékony kínai porcelán, sem a mintája miatt nem az (hiszen sima fehér), csakhogy éppen ott készült; most arcopal nem volt.
Némi rágcsát is hoztam, hátha bejelentkezik valaki.
No és kapott tőlem egy órát. Csakhogy az órát az ötvös ellopta. Odaértem hozzá háromnegyed tízre. http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/10-kor nyit, nem megyek sehová – gondoltam. Ám még http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/10.20-kor sem volt nyitva. Azt gondoltam magamban: „Miklós vagyok, nem hülye”, és dolgomvégezetlenül jöttem haza. Ez eddig 35 perc az órából. Még egyszer nekilódultam később, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Huszonöt perc ezúttal elég volt ahhoz, hogy az ötvös elmondja, zománcmedált nem tud forrasztani (résre nyitott volt a XIX. sz.-i Mária-medál gyűrűje a kopástól), csak úgy, ha leszedi a keretet, és az egészet kicseréli.
– Aha – mondtam, és megint hazajöttem dolgomvégezetlenül.
Lerobogtam a garázsba. A pici ékszert satuba fogtam, és igen óvatosan kezdtem befelé tekerni. Mire elmondtam egy üdvözlégyet, már szépen összeért a két – korábban nyitott – szár. Feljöttem egy kis pillanatragasztóért. Ezzel erősítettem meg az egymáshoz lapolás helyén. Közben kb. le is telt az óra, ami így „ellopatott”.
A medál működik, és én garantálom, hogy nem is megy szét a következő húsz-harminc évben.        
Közben melegfront támadta meg Budapestet. 30 fokkal fenyegetnek október 7-én! Amikor is a rózsafüzér királynéja ünnepe van a lepantói győzelem emlékére, melyet a muszlim török felett aratott a kereszténységet óvó Európa. Rájöttem: a szentolvasót nem jól mondják. Mindenki megegyezik benne, hogy üdvözlégy-sorozatokat kell mondani, és közben a titkokra gondolni. Ez elég nehézkes, hiszen hogy gondolnék másra, mint amit beszélek. Igazából ezt az imát „szavalókórus”-ként kellene mondani. Az egyik „szólam” az üdvözlégyeket mondaná csendben, mintegy háttérként, eközben igen lassan, egy másik belemondja más hangmagasságban a titkot. Pl. szoprán hang az üdvözlégyeket, bariton a titkokat. Talán közelebb kerülne korunk felfogásához ilyen formában.
A legszebben II. János Pál pápától hallottam olvasót imádkozni. Az ő orgánuma igen illett hozzá.