Megkérdeztem Tücsit, kér-e tortát születésnapjára. Azt
mondta:
– Isten őrizz!
– Jó – akceptáltam, akkor mást veszek.
Kapott néhány szerelmes levelet a pék jóvoltából, meg
egy olasz San Marco panettonét.
Egy francia öntettel nyakon sederintheti, ha majd hozzálátunk. Ha
pezsgőzni kívánna, vettem hozzá
három holland borospoharat. Ha teázni, ahhoz egy
kínai porceláncsészét. Van vagy félliteres. Na nem a megszokott áttetszően
vékony kínai porcelán, sem a mintája miatt nem az (hiszen sima fehér), csakhogy
éppen ott készült; most arcopal nem volt.
Némi rágcsát is hoztam, hátha bejelentkezik valaki.
No és kapott tőlem egy órát. Csakhogy az órát az ötvös ellopta. Odaértem hozzá
háromnegyed tízre. http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/10-kor nyit, nem megyek sehová – gondoltam. Ám még http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/10.20-kor
sem volt nyitva. Azt gondoltam magamban: „Miklós vagyok, nem hülye”, és
dolgomvégezetlenül jöttem haza. Ez eddig 35 perc az órából. Még egyszer
nekilódultam később, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Huszonöt perc ezúttal
elég volt ahhoz, hogy az ötvös elmondja, zománcmedált nem tud forrasztani
(résre nyitott volt a XIX. sz.-i Mária-medál gyűrűje a kopástól), csak úgy, ha
leszedi a keretet, és az egészet kicseréli.
– Aha – mondtam, és megint hazajöttem dolgomvégezetlenül.
Lerobogtam a garázsba. A pici ékszert satuba fogtam, és igen óvatosan kezdtem
befelé tekerni. Mire elmondtam egy üdvözlégyet, már szépen összeért a két –
korábban nyitott – szár. Feljöttem egy kis pillanatragasztóért. Ezzel
erősítettem meg az egymáshoz lapolás helyén. Közben kb. le is telt az óra, ami
így „ellopatott”.
A medál működik, és én garantálom, hogy nem is megy szét a következő
húsz-harminc évben.
Közben melegfront támadta meg Budapestet. 30 fokkal fenyegetnek október 7-én!
Amikor is a rózsafüzér királynéja ünnepe van a lepantói győzelem emlékére,
melyet a muszlim török felett aratott a kereszténységet óvó Európa. Rájöttem: a
szentolvasót nem jól mondják. Mindenki megegyezik benne, hogy
üdvözlégy-sorozatokat kell mondani, és közben a titkokra gondolni. Ez elég
nehézkes, hiszen hogy gondolnék másra, mint amit beszélek. Igazából ezt az imát
„szavalókórus”-ként kellene mondani. Az egyik „szólam” az üdvözlégyeket mondaná
csendben, mintegy háttérként, eközben igen lassan, egy másik belemondja más
hangmagasságban a titkot. Pl. szoprán hang az üdvözlégyeket, bariton a
titkokat. Talán közelebb kerülne korunk felfogásához ilyen formában.
A legszebben II. János Pál pápától hallottam olvasót imádkozni. Az ő orgánuma
igen illett hozzá.
Utolsó kommentek