Megszólal benne Karinthy Cini, Móricz Zsigmond, M. Lili. M. Virág. Rajzol bele Szántó Piroska, fest bele Czóbel Béla, Barcsay Jenő, verset közöl Petőfitől, Vas Istvántól, Áprily Lajostól, és még ki tudja hányaktól. Néhány vonalas írástól (jóságos orosz katonák, gyilkos és szadista német katonák, X és Y elvtársak) eltekintve emberarcú a kötet.
Egyik novellája megemlékezik arról, hogy a római korban Aquincumot út kötötte össze Esztergommal, és ennek ma is megvannak a nyomai. Egy másik pedig bicikliversenyt idéz, melynek élbolyában már csak ketten hajtanak. Egyikük törekszik leszorítani a másikát az útról, de egy úthiba miatt egy autó kereke alá kerül. Részéről ezzel be is fejeződik a verseny.
Bennem feléleszti a leírás több kamaszkori élményünket.
Egy ízben ketten vágtunk neki Zuglóból a Dobogókőt meghódítani. Nem versenyeztünk, túráztunk. Versenyezni egyébként se lehetett volna ZIF nevű orosz strapabiciklinkkel, melyből folyton elpotyogott valami, és csodák csodája, a maradék is működött, legfeljebb itt-ott zörögni, lötyögni kezdett valamelyik eresztéke. Mondanom se kell, hogy egy sebességet tudott, és kontrafékes volt a kb. húsz kilós bicikli. Már arra nem emlékszem, hogy végig tudtunk-e hajtani az olykor meredek országúton, vagy olykor tolni kezdtük. Csak arra, hogy lefelé jövet az életünkkel szórakoztunk. Az országút ugyanis teli volt kitörésekkel. (Ma kátyúnak csúfolják az egyébként más jelentésű szót.) Olyan tempóban robogtunk lefelé, hogy nem egy motorkerékpárt magunk mögé utasítottunk. Könnyű volt nekik, lényegesen hatásosabb fékeik voltak. Mi is kísérleteztünk a fékezéssel, de kontrafékeink úgy felforrósodtak, hogy megolvadt a zsír az agyakban, és attól tartottunk, hogy teljesen kiszáradnak a csapágyak. A Hármas forrásból hoztunk vizet a hátsóagyak hűtésére, de arról is letettünk hamar. Attól féltünk, hogy megpattannak az acél agyak. Maradt hát a huszármódszer. Felrántottuk drótparipánk elejét, és átrepültünk a gödrök felett. Ekkora tempó mellett esélyünk nem lett volna kikerülésükre. Néhány perc alatt Pilisszentkeresztre értünk. Itt már csak egy veszélyes hellyel kellett megbirkózni. A falu alatt erős patkókanyar borzolta idegrendszerünket, különösen, mikor odaérve azt tapasztaltuk, hogy a kanyar teli van sóderrel. Megint szerencsénk volt, nem szálltunk el, mert kontrán tartottuk egyik lábunkat, kitettük a másikat söpörve a sóderos erős ívű kanyart. Hogy nyeregben maradtunk a kanyar ívében, csak úgy lehetett, hogy lelógó lábunk mintegy kavicsgolyókon korcsolyázott. Semmi bajunk nem lett, hiszen meg tudom írni ezt a visszaemlékezést.
Sőt egy másikat is, amikor a Dunakanyarba igyekezvén egyik barátunk szívére panaszkodott, már visszafelé jöttünkben. Egy darabig a budakalászi országút mentén hevert, mígnem a 32. autó felvette. Ám biciklije rám maradt. Mi mást tehettem volna, a túra végét két kerékpárral tettem meg. Ballal vezettem az üreset, jobbal kormányoztam az enyémet. Rám esteledett. A bekapcsolt dinamó koloncként lassította kocogásomat.
Emlékezetem szerint akkor azért nagyon vártam, hogy az egyiktől megszabaduljak, meg a másiktól is. A Rákosrendező felüljárójára fel és onnan lecipelni a bringákat – már alig éreztem kedve hozzá.
Volt egy harmadik nevezetes biciklikirándulásunk is. Ezúttal a Vöröskőre. Akkor már udvaroltam Tücsinek. Ő is jött velem. Nem kértünk rá engedélyt a regnumi csoport vezetőjétől, mert nem kaptuk volna meg. Ezért – segédvezetőként – döntöttem. Megyünk a csoporttal és kész (azt hiszem, ez a fait accompli klasszikus esete).
Kibírta Tücsi a hosszú és igen strapás utat. Neki legyen mondva.
Én is kibírtam.
Ma már belehalnék.
Utolsó kommentek