Nem először álmodom vissza magam a múltba. Hajdanában középvezető koromban éves ellenőrzési ütemtervet alkottam, és leltári ütemtervet is. Utóbbi elég macerás valami volt, mert emberek vidékre utaztatásával járt, napokig tartott egy-egy felvétel, olykor meg kellett ismételni, roppant gazdaságtalan tevékenység volt ez. Hatvan boltot és néhány ellenőrt számolva úgy kellett beosztani, hogy egyenletes legyen a terhelésük többnyire családos embereknek. Volt is morgás olykor-olykor. A legszörnyűbb valami az ikerleltár. Lényege szerint azt jelenti, hogy két stáb egymástól függetlenül dolgozik, a leltározás kétszeres számbavétellel megy. Ha eltérés mutatkozik a kettő között, együtt kell felülvizsgálni, melyik felvétel a helyes. Szélsőséges esetben pl. a nagy kosarakban tárolt miskakancsókat (több ezer) számoltuk meg addig, míg ugyanannyinak nem találtattak. Az senkit nem érdekelt, hogy számlálás közben csorbultak is, fülük letörött stb. többe került a leves, mint a hús. Az ikerfelvétel alapja az általános bizalmatlanság volt. Lám, nem új a fogalom. Tegyük fel, hogy egy-egy felmérés valóságtól eltérése néhány százaléknyi hibát takart. Ezzel semmiképpen sem állt arányban újabb ember(ek) küldése ismételt felvételre a rávetülő költségek miatt: (Szállásdíj, napidíj, útiköltség, munkabér és közterhei stb.) Mégis gyakran megtette a cég, hogy új felvétellel tette pontosabbá az eredményt.
Ilyen gazdagok voltunk.
Amiért ez az egész eszembe jut, az csakugyan az, hogy visszaálmodom magam a múltba. Olykor azt álmodom, hogy nyakunkon az év vége, amikorra is az összes leltárnak el kell készülnie, de túl sok maradt el, túl kevés az idő, túl kevés az ember. És hallatlan megkönnyebbülést jelent felébredni egy ilyen álomból, ráébredni, hogy évtizedek óta nem az enyém a leltárak lezavarásának a felelőssége, a szerkesztőségben legfeljebb el kell tűrnöm a néhány perces számbavételt, de nem én végzem, semmi közöm hozzá. Ha elkezdtem a visszaemlékezést, néhány dolgot visszaidézek. Az egyik: ellenőrök körében elterjedt a kijelentés: A bizalom alapja az ellenőrzés. Adott esetben lezserre vettem, rá is fáztam. A selejtezés tételeit kellett összegezni jegyzőkönyvezés miatt. A bolt személyzete rávett, bízzam a boltvezetőre a dolgot. Kiváló tempóban számol. Csakugyan. Sok tétel volt, sok számolással járt. Rábíztam. Néhány perc múlva hozta is a számot: ennyi és ennyi a selejtveszteség. OK – mondtam, és beírtuk.
A központba érve újraszámoltam. Nem annyi. Megint elölről kezdtem. Megint nem annyi. Mehettem vissza az üzletbe kijavíttatni, szignáltatni a rontott jegyzőkönyvet. Nekem pluszmunka, a boltvezetőnek zsenánt. Kiderült, hogy csakugyan gyorsan számol – és rosszul.
Ha azt mondom ma, hogy cumáz, vélhetően kevesen értik. Még a végtöbblet kifejezést is alig. A méteráru-termelők valamennyivel többet szállítottak végenként, mint amennyit a szállítólevélen feltüntettek. Oka: tudták, hogy kézzel vagdosva nem lesz pontos a metszés szöge, és úgy illik, hogy a vevő kapjon mindig egy kicsivel többet a későbbi viták elkerülésére. Ezt a végtöbbletet hívták cumáznak. Vélhetően a német zu Mass bújik meg a szó mögött, mint ahogyan a muszáj szó mögött a muss sein, a vartapiszli mögött a warte ein biβchen.
De mindez a múlt. Ma gép szabdalja mm pontossággal a tekercsből a matériát, a leltár is gépesített, s apró eltérés esetén is az ésszerűség diktál remélhetőleg, és nem ismételnek, ha az kiszámíthatóan többe kerül.
Nektek pedig, kedves olvasók, örömmel jelenthetem, hogy mindez csak a múlt kísértése, rossz álom, és semmi köze sincs a jelen valóságához. Egyedül a bizalmatlanság maradt meg, és mintha még fokozódna is.  
* * * 

Készítettem tegnap néhány fotót Varga Imre: Esőben c. óbudai kültéri szoborkompozíciójáról. Ma aktuális a látvány, merthogy esik. Jobb lett volna ma felvenni a fénylő kockakövekkel, esetleg az egyik női alak ernyője alá húzódott „bio”-emberrel.